Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-21 / 8. szám

szellemileg-e és nem részletezi, hogy mily mértékben veszik a hivők és milyenben a hitetlenek. Azaz megmaradt Pál apostol szavainál, t. i. hogy a Jézus Krisztusa maga testének és vérének nevezte az újtestamentumi kenyeret és bort, és hogy a ki méltatlanul veszi a szent jegyeket, kárhozatot eszik és iszik magának, minden további részleteknek, mint gyarló emberi által kellőleg fel nem fogható szent titkoknak magyarázatát, egészen mellőzte. Ezen Melanchton-féle felfogás jut kifejezésre hazánkban az első zsinatokon és hitvallásokban és mindaddig, míg a hitnek titkai felől kétségtelenül biztos magyarázat birtokát nem szenvelgő harciasabb és összefüzhetlen elmék az egyetértést meg nem zavarták, hazánkban az evangélikusok és reformátusok külön egyházra nem válottak szét. Pedig a svájci reformációnak már a mohácsi vész előtt is van nyoma hazánkban és a mohácsi vész után mind inkább szaporodott azok száma, kik előbb Zwingli, majd Kálvin folytatásához csatlakoztak, sőt 1548-tól a magyarországi országgyűlések a sákramentariusok, vagyis a svájci reformáció hívei ellen törvénycikkeket alkotnak. Ha e kérdést közelebbről veszszük hazánkban szemügyre, mindjárt elsőben is az 1545-iki erdődi zsinat cikkelyei tűnnek szemünkbe, melyek közül a hatodikban a sákramentumokról van szó s a hol az mondatik, hogy »az urvacsorában valósággal (vére) adatik a Krisztus teste és vére*, de minden egyéb részletezés, vagy p. o. az ellenkező értelem kárhoztatása mellőzve van. E tételt Luther, Melanchton, Kálvin követői egyaránt elfogadhatták, csupán a zwiglianusok vannak kirekesztve, a kik a tulajdonképeni sákramentariusok. Minthogy p. o. ezen hatodik és a jócselekedetekről szóló ötödik pont is eltér az ágostai hitvallástól, ezért van a 12-ik cikkben kimondva: »A többi hitágozatokban egyetértünk az igaz egyházzal, mint az nyilván látható* az ágostai hitvallásban. A Stöckel által 1549-ben szerkesztett ötvárosi hitvallás, melyet Kassa, Lőcse, Szeben, Bártfa és Eperjes városok nevében nyújtották át Ferdinándnak, szintén egészen röviden minden, vitát mellőzve ennyit mond a 10-ik cikkben: »Az urvaesorájában azt tanítjuk és hiszszük, hogy az ekklézsia veszi az Úrnak valóságos testét és vérét, mely a szűztől született és a keresztfán szenvedett«. Az 1552-iki óvári zsinat első cikke, mely az urvacsoráról szól, sajátságos ingadozást mutat, mert egyfelől keményen lutheri színezetű nézetnek ad kifejezést, másfelől pedig Kálvin felfogásának is helyt ad némi részben és a kettő, a mint kifejezve van, összeegyeztethetlen. Ugyanis előbb »tanítja, hogy az urvacsorában a Krisztus szava és rendelete szerint a kenyérrel és borral együtt valóban lényegileg (vere substantialiter) jelen van, adatik és osztatik az ő igaz teste és vére, úgy a hívőknek, mint a hitetleneknek*, később már tagadja »hogy a méltatlanoknak is adatik a Krisztus igaz teste és vére és hogy azok is veszik azt, a Krisztusnak helyesen megtartott szavai és rendelete szerint*. Ezen ellentétet nem tudjuk másképen megérteni mint a különböző felfogás egyeztetésére törekvő buzgalom közben származott egyszerű elnézést. Az 1555-iki erdődi zsinat harmadik cikke sem szigorú lutheri értelemben van fogalmazva, hanem helyet enged Kálvin felfogásának is, a mennyiben a kenyér alanyának, a Krisztusnak jelenlétét és a1

bűnös szivekben való hatását a hit által közvetítettnek állítja. Az úrvacsora kérdésében hazánkban is megindult vita legerősebb nyilvánulását Erdélyben látjuk. Kálmáncsehi Márton, debreceni lelkész Zwinglit követte e kérdésben s a mint 1552-ben Púspök(?)-Ladányban, úgy később is meglehetősen magára maradt. Petrovics oltalma alatt 1557-ben Kolozsvárra is eljött tanait hirdetni, de a döntő vitán, ez év júliusában betegsége miatt meg nem jelenhetett, 2—3 híve pedig nem merte felvenni a harcot az alsó-pannoniai és erdélyi egyházak egyetemével. A kolozsvári zsinat hitvallása *az úrvacsora tana felől megegyezés* Kálmáncsehinek cáfolata és inkább az úrvacsorának sákramentom voltát védi a Zwingli felfogása ellen, mely azt merő jelképpé tette, mintsem a lutheri felfogást hangsúlyozná Kálvin ellenében, sőt Kálvint meg sem említi, midőn cáfolatait felsorolja. Meghatározása, a melyben egyszerűen az van mondva, hogy Krisztus az úrvacsorában a kenyérrel és az ő, érettünk megtöretett testét és kiontatott vérét is adja nekünk, de a melyben el van kerülve minden határozottan szigorúbb lutheri kifejezésmód, egyenesen Melanchtonra emlékeztet bennünket. E hitvallást megküldték szerzőik Melanchtonnak is és ennek erre küldött s a tordai zsinaton 1558-ban felolvasott válasza szintén csak annyit mond, hogy az Istennek fia valósággal és lényegileg személy szerint jelen van ezen elrendelt titokzatos intézményben és valóságos és lényegileg való jelenléte abban nyilvánul, hogy bennünket magához kapcsol, tagjaivá tesz. Ezen hitvallással s Melanchtonnak most említett levelével, főleg miután 1557. decemberében Kálmáncsehi is meghalt, egy kis időre helyre állott Erdélyben az egyetértés, hogy 1559-ben újból feltámadjon a harc, melynek szakítás lett a vége. Az újabb hitviták a reformátusok részéről kezdődtek. ezek nem voltak megelégedve Melanchton közvetítő nyilatkozataival és midőn Kálvin nézetét mereven állították szembe Melanchton felfogásával, illetőleg formulázott tételeivel, az evangélikusokat is a lutheri, merevebb álláspont felé szorították vissza. Itt említhetjük meg azt, hogy hazánkban a református egyház megszilárdulására, habár nem szántszándékkal is, Melanchton volt a legnagyobb befolyással. Első tekintetre feltűnő, hogy a XVI. század második felétől fogva nálunk a reform, úrvacsorai nézet hódít és 1560 körül az egész magyarság körében diadalra jut, holott ifjaink közül alig fordul meg valaki a svájci iskolákban, hanem Wittenberget keresik fel majdnem mindnyájan. Csakhogy ha tudjuk, hogy főleg Luther halála után Wittenberg az ú. n. kryptocalvinismus főfészke és ennen egyik legerősebb híve maga Melanchton: azonnal meg van oldva előttünk a rejtély. Ifjaink 1541—1590-ben Wittenbergben azon közvetítő irányzatot szívták be, a mely következe-