Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)

1897-02-14 / 7. szám

gosság médiumából a csalódás eszközévé lett, a próféta vesszejéből az anyagi tudomány mérő pálcájává alacsonyodott, többé nem nemesít, nem szentel meg*. Ennél erőteljesebben nem lehet kifejezni az értelemnek a hit elvesztése által való szükségszerű elszegényedését. Dr. Martineau hiszi, hogy a hol hit nincs, ott az elveszett, hogy a hit természetes adománya az emberi szellemnek. A természeti hitről való definitiója oly szép, hogy azt idéznünk kell: »A természeti hit alatt értem azt a föltevést, hogy minden dolgoknak örökkévaló alapja az isteni tökéletesség, hogy a végtelen gondolat és szentség irányoz mindent és hogy a világegyetem csak az Isten örökkévaló realitását kifejező tünemény«. Dr. Martineu kimutatja továbbá, hogy hiábavaló váradalom az ismerettől és a tudománytól várni a megváltást: »Hatalmunkat az alattunk levő tárgyak ismerete által növeljük: jóságunkat pedig a fölöttünk lévők ismerete által«. Azt a tényt már mások máskor is hangoztatták, hogy a tudomány vívmányai nem teszik az emberiséget szükségképen jobbá és boldogabbá, de vájjon kimondotta-e azt valaha valaki ennél szebben és igazabban? »Végzetes tévedés azt képzelni, hogy az ismeret bővülése, mely csupán csak segédeszközeinket szaporítja, valaha javítani fogja az emberi szellemet, vagy hogy a tudományban való nagy jártasság valaha garanciát fog nyújtani az erkölcsi jóságra. Soha sem fognak laboratóriumban olyat készíteni, mely hatálytalanná tenné a szenvedélyek mérgét. Soha sem fognak feltalálni oly tégelyt, mely felolvaszsza a sziv keménységét. Soha sem fogják az observatoriumokból szemlélni az erények űj constellatióját, felderíteni az élet tévedéseit, soha sem fognak behatolni más egekbe, mint a térbe*. Nincs terünk e fejezetet bővebben ismertetni, de nem állhatunk ellent a kisértésnek, hogy néhány megjegyzését ne idézzük. Vallomásként hangzik e mondása és a mely méltó rá, hogy mindenek elfogadják: »Szivesebben töltök egy órát egy nemes szivű emberrel, minthogy a nehézkedés törvényét át meg át olvassam*. Ez is egy arany mondása: >A ki megszűnik térdre borulni az isteni bölcseség előtt, nagy hamar kevélyen beszélend az emberi bölcseségről és végzi az önimádással.* A hitnek szükségességét a szeretethez alig fejezte ki ember egyszerűbben és szebben, mint ez a mondása: »felebarátomat nem azért szeretem, mivel az emlősök legmagasab rendjéhez tartozik, hanem mivel lába az Istenhez vezető lépcsőn van.* A második értekezés tárgya: »az idő folyása és kötelesség törvénye«. E fejezetben való fejtegetéseit e figyelemreméltó epigrammban lehet összefoglalni, a melylyel az különben végződik: »Elég időnk van a leghosszabb kötelességre is, de nincs a legrövidebb bűnre.* A harmadik »Te vagy az én erőm* című fejezet abba a mvsteriumba vezet el bennünket, melyet az evangelium szótára »megtérés* szóval fejez ki, a midőn »a libertin egyszerre szentté lesz; és dacára, hogy a világ képmutatással gyanúsítja, dacára, hogy visszaesését jósolgatják, a tiszta akarat megtartja helyét, bár néha kifáradt a versenyfutásban, de mégis biztos kézzel vezeti a szenvedélyek paripáit a szél felé.* E fejezetben a keresztyénség diadalát fejtegeti és arról értekezik, hogy mily nagy erőt ad az Istennek való önátadás. E tárgygyal tovább is foglalkozik az utolsó fejezetben, melynek címe; »A keresztyén vállalat igénye*. Ebben szemlélhetjük legélénkebben, hogy mily bámulatos veterán író csüggedetlen enthusiasmusa. A kilencven év nem rombolta azt szét, sőt nem is csökkentette. Az önzés és a tunyaság némely hitvány és nemtelen mentségeit szellőztetvén, dr. Martineau az ifjúság heves méltatlankodását az öreg kor érett bölcseségével köti össze. Állítja, hogy: >Az felelősnek érzi magát minden gonoszért, amit megakadályozhatott volna, ép úgy mint azért, a mit tényleg véghez vitt*. Mert mint mondja: »A kötelezettségnek nincs más mértéke,, mint a lehetősége*. A könyv záró szavai oly szépek, hogy vétek lenne azokat elhallgatni: »Mindenkinek — úgymond— szabadságában áll látszólagos kötelezettségének körén átlépni és valami munkát végezni egyedül Istenért, olyan munkát, melyre nincs hajlandósága, melyre a szükség sem kényszeríti, de a mit mint tiszta áldozatot visz véghez. Ez önismeretre segíti, elfojtja önhittségét, fejleszti béketürését és bizonyságot tesz hűségéről. Nem mintha az ily munkák lennének a főkötelesség és érdemet szereznének. De olyanok ezek, mint az óramüvek, melyek nem teremtik óráinkat (időnket), hanem csak jelzik; de mégis az élet felhasználására serkentenek: ezek is megakadályozzák a hamis önmértéklésünket, helyre igazítják öncsalásunkat. Az örökkévalóság felé való utunkban igazi mértékünk a naponként hozott áldozatok. A mint a mutatók csendesen körül forognak, lelkünk nyugodtsága avagy rettegése mutatja, hogy miként áll az Istennel való számadásunk. És a midőn értök egyéb jutalmat nem nyerünk, mint sziveinkben a csendes békét és a tiszta szeretetet, ez nem csekély jele annak, hogy pályafutásunk bevégződéséhez készül, közéig az óra, a melyben megdicsőíttetünk*. Ily nemes és pathetikus szavakkal végződik ez a kis könyv. Lehetetlen az olvasónak nem érezni, hogy az írónak a földi bujdosás mezején való végső napjait. »a csendes béke és a tiszta szeretet* megszentelte. E könyvben olyannak tűnik fel előttünk, mint a zarándok, a ki a mennyei város kapujából visszafordulva bátorítólag szól hozzánk, hitre és a hit által való küzdelemre buzdít, a végső győzelemmel és diadallal megbiztat. Chr. W. után —a—s.