Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1897 (40. évfolyam, 1-52. szám)
1897-01-03 / 1. szám
r ség elemei, egy kerek egészet alkotva, minden tanulóra tartoznának addig a határig, a hol a leendő pap, tanító, tanár, orvos, ügyvéd, mérnök, közhivatalnok stb. előtanulmányai s így az egyetemre, vagy akadémiára, vagy a szakpályára való előkészületek kezdődnek. Más szóval: a középiskola alsó osztályai egyöntetű tanterv szerint megadnák az általános műveltséget; míg a felsőbb osztályokban az ifjak, az egyes szaktanulmányok szerint, külön csoportokban pályájokhoz való hajlamukat és tehetségüket fejleszthetnék ki a szükséges előismeretek által. Azok, a kik a középiskolának csak az alsó részét végeznék: a műveltségnek a gyakorlati életben általában megvalósítható mennyiségével távoznának. Azok pedig, a kik a felső tanfolyam egyes szakcsoportjaiba lépnének: minden szellemi és testi megerőltetés vagy bágyadtság és időveszteség nélkül készülhetnének elő az egyetemi (akadémiai) és más felsőbb cursusokra. Ez az ú. n. »egységes középiskola « elvi álláspontja, melyet egyfelől csak azért foglaltunk ide, hogy a nálunk romboló túlterheléssel szemben rá utaljunk az angolokra, a kik rég idők óta raelisalják ezt a practicus elvet, nagy haszonnal és üdvös eredménynyel; másfelől azért, hogy nálunk is igen sokan nagy férfiaink közül ezt az elvet vallották és vallják egyedül célravezetőnek, többek közt: néhai br. Eötvös József, dr. Felméri Lajos, dr. Apáthy István, Török Pál püspök ; továbbá gr. Csáky Albin, Hermán Ottó, Hoitsy Pál. dr. Bokor József és sok más activ tanférfiú. Középoktatásunknak egy másik árnyoldala a tankönyvek kérdése, a mely a túlterheléssel, illetve a tantervvel oly okozati összefüggésben áll, mint láncban egyik szem a másikkal. Dacára a sok megrendszabálvozásnak, és dacára a tankerületi főigazgatók 1891-iki conferentiájukon történt megállapodásainak a tankönyvek revisióit technicus terminusait, orthographiáit stb. illetőleg: igen sokan a tankönyvírók közül (tisztelet a kevés kivételnek!) a könyvkiadókkal azonosították magukat s üzleti cél és az a szempont vezette a legtöbbjét, hogy még a kisebb tanulók kezén is minél fokozatosabb és a »tudomány színvonalán álló« tankönyvek legyenek. De hogy a szegény középiskolai tanuló mit fog csinálni a terjedelmes és tudós tankönyvvel, arra úgy látszik, mind e mai napig nem igen gondoltak, jóllehet, hogy a legutóbbi időben némi javulás állott be. Ezen állításunkat s illetőleg a stílus characterizálását a jövő cikkben a ma használatban levő tankönyvekből vett szemelvényekkel fogjuk igazolni, hogy lássa az érdeklődő közönség és lássák azok, a kiket közelebbről illet a dolog: hogy minő szellemi kincsekkel és minő formában »élesíti« a mai középiskola a szerfölött drága tankönyvek révén a gyermek és ifjú elméjét. Addig is azonban nem tehetjük, hogy ne idézzük Horatius Ars poétikájából ide vonatkoztatva: »Sumite materiam vestris, qui scribitis, aequam viribus, et versate din, quid ferre recusent, quid valeant humeri*. Ennek értelmét én odamagyarázom, hogy: adjanak a hivatottak az ifjúság kezébe olyan tankönyveket, a melyek nem nagy apparatussal készített tudományos munkák, hanem az inductio alapján írt rövid, világos és szabatos kézikönyvek (compendiumok) legyenek. Sepsi-Szentgyörgy. Benke István, evang. ref kollégiumi lanár. TÁRCA. Nehéz órában . . . Mutatványul szerzőnek »Költemények< c. a. megjelent versgyűjteményéből. Kietlen puszták vándorának, Sötét, olajfás, hűs berek: Nyilj meg nekem te szent, csodás könyv, Fáradt vagyok, pihenhetek. Lelkem körül úgy zúg a samum, Üvölt a kétség vihara . . . Adsz-e erőt a csüggedőnek? Csodás oáz: szent biblia. Hideg, fagyos világba' járok, Legében lelkem úgy remeg. Körülöttem — bármerre nézek — Fásult szivek, jégemberek. De itt talán, míg elcsodálom A tiszta, tündöklő eget; Ilebron beszédes, szép vidékét S az ős Siont: fölengedek! Ott ég a Mózes csipkebokra, Az égi hang fülembe csendül. Angyalsereg jár-kél mosolyogva A fényre vált légen keresztül. Hallom szárnyuk lágy csattogását, S ah, mintha mind szivembe szállna: Megrezdül ez, — míg egynek-egynek Arcomra könyűt ejt a szárnya. Tovább, tovább! A szent sereggel Bolyongok a pusztákon át. Ott bőven oszt mannát a pázsit, A szikla itt vizet bocsát. Szivem szent ámulatra gerjed, A tűznek, ködnek oszlopára. » Velünk az Isten« zeng az ének, Sin, Ráfidin csodálatára. És a nyitott fénylő lapokra, Lehajtva izzó homlokom, A Kanahánt hittel keresve, Szent sátruk én is hordozom. Derül-borul az ég felettünk, De ám napunk ha rossz, ha jó: Csak zúg az ének szikla hittel, »Az Úr erős, mindenható!« S övezve néma áhítattal, — Sóhaj, szó, halva ajkamon, — Ez égbeszálló dallamot, míg Hosszan merengve hallgatom:
