Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-09 / 6. szám

égették, vagy mint gonosztevőket fölakasztották. Később pedig az ártatlanabb fajta háborodottakat szabadon hagyták, hogy a nép mulasson rajtuk. De a dühöngőkkel borzasztón bántak; falhoz láncolták, ostorral és válogatott kínzásokkal léptek föl ellenök. Az angol arisztokraciának nem volt szive, mely ezt az égbekiáltó állapotot megértse. Kellettek hát az olyan emberek, mint Ashley; társaival együtt törvényjavaslatot adott be, az elmebetegek javára, a mit el is fogadott a parlament. S azután, mint az ezen törvény végrehajtására ügyelő bizottság tagja, személyesen utána járt mindennek, és csak akkor látta még igazán, hogy micsoda visszaélések történhetnek a világon. 1830-ban nősült meg; házassága mindenképen boldog volt. Ez a körülmény erősen sarkalta, hogy a nyomorultakon segítsen, mire nemsokára jó alkalom kínálkozott a munkás gyermekek felszabadításánál. Egész e század elejéig Angolország Indiából hozta be a gyapotszöveteket; hiába hoztak törvényeket a hazai pamutszövő ipar föllendítésére, sikertelen maradt minden fáradozás, mert az angolok gyapotszövő gépei semmivel sem voltak jobbak, mint a hindukéi, és ez utóbbiak még abban is előnyben voltak, hogy a gyapot náluk termett. De megváltoztak a viszonyok a szövőgépek tökéletesítésével ; és pedig megváltoztak annyiban, hogy míg eddig a munkások maguk emberei voltak, ezentúl gyárakba mentek dolgozni. A gyáros maga szabta meg a munkaidőt és a bért, ha a munkás ellenszegült, elbocsátották. Olyan gépeket is hoztak be, melyek mellett gyermekek is dolgozhattak; a gyermekeket sokkal olcsóbban kapták! Egész gyermekszállítmányokat vittek a gyárakba, itt aztán az önző és durva felügyelők kezébe kerültek, hol sorsuk rettenetes volt. Már 1796-ban felszólaltak némelyek a gyermekek ilyetén kínzása ellen; de az akkori idők harci zajában elhangzottak szavaik és azonközben a kínzás tovább tartolt. Valóságos rabszolgakereskedők járták be az egész világot, megvették a gyermeket, és aztán eladták a gyapotgyáraknak. A gyárban éjjel-nappal jártak a gépek; egyik csapat gyermek a másikát váltotta föl, ha pedig a munka sürgős volt, dolgozott valamennyi folyvást. Első munkájok rendszerint az volt, hogy gyapotcsomócskákat szedegettek a földről: ezt csinálták a gépek zörgése, óriási hőség, és annak az olajnak a bűze között, a mivel 20,000 orsó és kerék volt megkenve. Hát gerincük, csuklóik gyuladást kaptak, újjaik vérzettek a földön való kaparástól, torkuk kiszáradva, lélegzetük elakadva a portól és a gyapotszálaktól. így dolgoztak a szegény kis rabszolgák reggeltől estig. Ha valamelyik megállott, korbács és rugdosás volt az osztályrésze. Hat órai munka után kaptak negyven percnyi pihenést, a mikor megkapták fekete kenyérből és darából álló nyomorult ebédjüket. Még az volt a szerencsés, a ki korán meghalhatott, mert később még nehezebb munka várt reá. A visszaélések, persze sohasem jutottak napvilágra. A munkások sorsa nemcsak a szövőgyárakban volt ilyen, hanem bányákban és mindenféle gyárakban. Szellemi tekintetben még rosszabb viszonyok voltak ; 1843-ban alig volt olyan iskola, mely a szegények számára hozzáférhető lett volna; ilyenformán keresztyéni nevelésnek nyoma sem volt. Az a nép, mely igy nőtt fel, természetesen útonálló és tolvajhaddá lett. Óriási feltűnést keltett, midőn Sadler nevű philantrop 1831-ben törvényjavaslatot adott be, mely szerint a gyermekek az említett gyárakban naponként 10, szombaton pedig csak nyolc órai munkára volnának kötelezhetők (10 órás bili.). De a jóakaratú Sadlert az új választások alkalmával nem választották be a parlamentbe. A munkások és munkásbarátok bizalma ezúttal lord Shaftesburyben összpontosult; őt kérték föl ügyük tovább vitelére. Nem csekély föladat volt ez; a lord szinte életének fordulópontjához jutott; le kellett mondania eddigi nyugalmas életéről, minden oldalról ellenzést várhatott, mert a felsőbb köröket épen nem érdekelte a munkások sorsa. A lord hamarjában előadta az ügyet három jó barátjának, három közül legjobb volt a felesége. A lady azt felelte neki: »Kötelességed ezt megtenni; nem szabad most azt mérlegelni, hogy mi lesz a következménye, eredj el és győzz*. Hogy milyen értelemben magyarázta a lord a munkáskérdést, azt saját szavai mutatják. »Ez a kérdés nagy, politikai, morális és vallási kérdés; politikai, mert nem közömbös dolog az, hogy a nép ezrei folytonos forrongásban és pedig igazságos forrongásban vannak; morális mert ezek a gyermekek, kik így nőttek fel, nem fognak jó és rossz között különbséget tehetni; vallási kérdés is, mert ezrek vesznek el a keresztyénség számára, Istenről, vallásról semmit sem tudva. Olvastam a gyermekáldozatokról, miket a főniciek és hinduk vittek végbe, de azok sorsa még jó volt, mert egyszerre meghaltak; de a mi gyermekeink előbb állatokká lesznek, s úgy halnak el. Mióta ezeket a rettenetes tényeket ismerjük, a felelősség többé nemcsak a tetteseken van, hanem mindnyájunkon. Míg nekem Isten erőt ad, addig a tíz-órás bilit védeni fogom*. Be is adta a parlament elé; és bár eredeti alakjában nem fogadták el, de olyan törvényt hoztak, a mely az előbbiekhez képest fontos haladást jelzett. A lord mindent maga akarván látni, elment a gyárakba, ott megnézte a gépeket; elment a bányákba, tolvajbarlangokba, legrútabb lebujokba, és mindenüvé, a hol elhagyatottakat találhatott. Sok fáradozás után a lord kipihente magát, vagyis igazi angol módon pihent: elment utazni. Olaszországot látogatta meg, és bámulta a pápista templomok szépségét és a pápista cerimóniák ürességét. Hazafelé Svájcon utazott keresztül. Utazása közben akadt össze két híres angollal, az egyik volt Pusey, a másik Newman. Ez a két ember volt e század elején a romanizáló törekvések zászlóvivője Angolországban. Lord Ashley később a leghatározottabb ellenfele lett Puseynek és pártjának. Visszatérése után létrehozta a »Church pastoral aid society« című belmissziói egyesületet, a melynek célja az lett volna, hogy a papokat a cura pastoralis sikeres végezhetésére gyakorlatilag nevelje és a belmissziói intézmények iránt való érdeklődést a laikusok közé bevigye. De csodálatos, egyesülete épen a lelkészi karban talált ellenzőkre. Ilyesmi különben nemcsak Angliában történt; mi is ismerjük ezt a jelenséget. Az 1840-edik év újabb nyomorultakra irányozta a lord figyelmét. Ezek voltak az ú. n. climbing boys, (szószerint mászógyerekek) azaz kéményseprő gyerekek. Mi köze volt hát ezekhez megint Shaftesburynak ? Ez volt a rabszolgaság egy különleges fajtája Angliában. Ott ugyanis a kéményeket oly keskenvre építették, hogy csak gyermekek férhettek bele. Erre a célra aztán a gyermekeket megvették, itt-ott bizony el is lopták a kéményseprők és azok kerítői. Mi volt aztán ezeknek a sorsa ? Először bekenték őket sósvízzel és tűz mellé állították, azért, hogy bőrüket megkeményítsék; aztán föl kellett mászniok a kéménybe, onnan aztán össze-visszasebesítve jöttek vissza, mindenféle betegséget kaptak. Ha a szegény gyermek vonakodott fölmenni, akkor kínozták; ha nem tudott elég gyorsan lejönni, akkor tüzet gyújtottak alá, úgy hogy nem egy fűlt meg odafönt. Vasárnap ezeket a nyomorultakat ki sem eresztették, hogy valaki meg ne lássa elsoványodott, elnyomorodott alakjaikat. Érdekes, hogy ennek a visszaélésnek földerítésében nem csekély érdemei van-