Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-27 / 52. szám

a tengeren, és csend lőn. Urunk szava igaz és Ígéreteit bizton beváltja. Újra megvalljuk ez alkalommal, hogy az evangeliumi hit szempontjából tekintve, ha a római szék merő tökéletesség volna, mégis csak törékeny házibutor a legszentebbnek a thronusával szemben. Újra kijelentjük, hogy ugyané szempontból növekedjenek bár a modern természeturalom rúgói szárnyakká, mégis csak hitvány műkezek Isten kiterjesztett karjával szemben, a mely minden dolog végső szálát tartja. Mi az erős Istentől merítjük erőnket. Reménységünkért nem államférfiü, nem pap, nem tudós, nem valamely egyesület vagy szabályzat kezeskedik. Ezek mind parányi csekélységek. »Ha fenséged hinni tudna, ügy meglátná Isten dicsőségét*, szólt Bölcs Frigyeshez Luther dr. Mi valóban azért hiszünk, hogy e gonosz világban meglássuk vigaszunkat. Valaki azt felelhetné, hogy fellegekre építünk. Ennek Isten előtti alázattal, de határozott bizodalommal feleljük, hogy mi máskép tapasztaltuk. Tudjuk és minden jó keresztyén tudja, ha hivő életet él, hogy kicsoda ment meg a vész örvényéből, ki tisztítja meg lelkünket, ki bocsájtja meg bűneinket nap-nap után, és ki segít győzedelmesen a világ, a sátán s a test kísértései elleni harcunkban. Az Isten a mi reménységünk s ha Isten velünk, ki ellenünk ? Leghőbb vágyunk azonban a hit eme védelmezett révét napjaink evangeliumi keresztyénsége számára mennél hozzáférhetőbbé tenni. Nagy a veszély, a világ hullámai sokakat magával sodornak. Sötétben tapogatódznak és nem találják ez utat Sión felé. Nem akarunk felettük ítélkezni. Minket csak a bizodalom illet, hogy az emberi lélek kiáltása, a lélek sóvárgása az Örökkévaló után soha meg nem szűnik. És mi magasztaljuk az Ür kegyelmét, hogy e vihartól hányatott korban belénk cseppegtette az értelmet az élő egyházak jóltevő hatásának felismerésére. Ez oly tényező, mely által az egyesekben élő gondolatok közössé lesznek, és csak így lehetséges az evangeliumi hitnek világot meggyőző erőt kifejtenie. Nem szabad azonban a vallási kérdéseket összetéveszteni a társadalmiakkal, mely utóbbiak, mint a jelenkor égető kérdései, az evangeliumi egyházakra az utóbbi időben úgy rányomták a magok bélyegét. Az evangeliumi gyülekezet eszméjére sürgős szükség van a hit érdekében. Az élő hitet akarjuk erősíteni. Vissza akarjuk az embereknek adni azt, a mi képesekké teszi arra, hogy bármely gazdasági válság mellett helyt álljanak és gonosz időkben is megálljanak. Vissza akarjuk állítani az evangeliumi hitközösséget, mely arra sarkal, hogy a tudatlant tanítsuk, a közönyöst intsük, a tévelygőt jó útra vezessük, a gyengét ápoljuk, a szenvedőt vigasztaljuk, az összetöröttet feltámaszszuk ; szóval, hogy hozzáférjünk mindazokhoz, kiknek legnagyobb szükségük van az izenetre. A mi hitünk a győzelem, mely e világot meggyőzte. Ezzel áttérhetünk hitünk másik tényezőjére, melyet támadónak: előrenyomulónak, aktívnak mondtunk. Ily alakban lép ki a hit az életbe, hogy abban új életet keltsen. Nem a pápistás proselyta-fogdosást értjük ez alatt, hanem az írást követjük: a mennyeknek országa hasonlatos a kovászhoz; tehát csak azt állítjuk, hogy az evangelium a protestantismusban arra van hivatva, hogy >a föld sava és a világ világossága« legyen. Minden tényleges vallásról elmondható, hogy bár sok benne az emberi gyarlóság és sokszor a legderekabb képviselői is gyarlóan representálják, mégis az emberi életben nála nélkül nem boldogulhatunk. A világ, ha egyik oldalon a vakbuzgó tekintélytisztelet, másik oldalon a kétségbeejtő skepticizmus szélsősége alapján áll, rémülve veendi észre, hogy ezekkel nem tud sem élni, sem halni. Mivé lennénk az erkölcsi újjászületés gondolata nélkül, mely mint a protestantismus alapeszméje vérünkbe hatolt ? Lehetséges-e hogy a világon bárki, egyesület, állam, emberi társaság az evangeliumi hit élettanát komolyan nélkülözze? Azt az élettant, mely e hit szívélyes bizodalmi jellegénél fogva nem lehet egyéb Istennek gyermeki hű követésénél és iránta való gyermeki engedelmességnél. S e tekintetben az evangeliumi protestantismus elvitázhatatlan fölényben áll a romanismus fölött. Nem kézzelfogható igazság-e, hogy egy serdülő leánynak sokkal többet érnek a gondos protestáns anya intései, mint azok melyeket a gyóntatószékből kap ? A hivatalos római egyház opus operatuma nem olyan-e, mint bizonyos körök külsősége, kik a naturalismus oltárán a mélyebb erkölcsi meggyőződést feláldozták ? És ha a viszonyok így állanak, akkor Magyarországot véve példának, vissza fogja-e szerezhetni hazánk a régi tiszta erkölcsöt, ezredéves története hagyományát, a protestáns élettan nélkül, melynek veleje hűség Istenhez, engedelmesség akaratával szemben, és a felelősség egykoron szent szine előtt? A kérdést másképen is feltehetjük: Hathat-e oly erkölcs építőén és temékenyítően, melyben hiányzik az, a mit szt Jakab a szabadság királyi törvényének nevez ? Róma mindig visszatérést sürget az anyaegyházba, hol már másfél évezred óta be van fejezve és lepecsételtetett mindaz, a mi az emberiséget bensőleg mozgatja. De korunk feladata nem a visszatérés, hanem a továbbhaladás; haladás a megújhodás, az Úr által ránk bizott feladatok teljesítése terén, hogy a keresztyén kötelesség magasabb és tisztább fokára jutva, új erővel hirdethessük az ősrégi igazságot. Protestálunk egyszersmind a materialista tábor prófétái ellen is, kik mint a bacchanstáncosok köre, mámoros fantáziájuk szülte arany jövendő körül táncolnak. De a haladásnak, az erkölcsi megújhodásnak a szabadság szellemében kell történnie, hogy Isten intésére ügyelve szent Lelkének világosságában új célokhoz új utakat találjunk. Szüntelenül kell tanulnunk; tanuljuk a világ helyes felfogását egyházban, iskolában, államban és társadalomban ; tanuljuk önmagunk helyes megismerését, hogy most a XIX. század végén, e híres fin desiecle korszakában, belássuk azt, hogy mi szerez nekünk egyedül nyugalmat ? Ismételjük, hogy a szabadság és hűség szellemében való erkölcsi megújhodás teszi az evangeliumi hitet vílágmeggyőző erővé. így szemben Róma uralmával és szemben a modern természeturalom álmaival az Üdvözítő által hirdetett Isten országa zászlaját az evangeliumi hit nevében újból és újból kitűzzük. Isten országa egyrészt a legnagyobb kincs, melyben a lélek megnyugvást talál, mondhatnók, a 90. Zs. űjszövetségi megdicsőülése: »Uram, téged tartottunk hajlékunknak*. Másrészt szellemi közösség, melyben Lutherrel valljuk: » . , . Hogy az Ő sajátja legyek, és az ő országában ő alatta éljek és neki szolgáljak örök igazságban, ártatlanságban és üdvösségben*. Ez az Isten országa nem külső cselekedetekkel és intézményekben jő el, mint Róma kivánja, hanem láthatatlanul közöttünk lebeg. Tartalma nem evés-ivás, hanem igazság, béke és boldogság. Örök birodalom és örökkön-örökké tartó uralom, mert az Isten országlása és az ő örökkévaló uralma. Sch. után. F. Gy.