Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-12-06 / 49. szám

gosítást e tekintetben), és így nem tudjuk megállapítani, hogy tervben volt-e már előre ez intézkedés, avagy csak ötletszerüleg merült fel*. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem azt, hogy egyáltalában nem tudom, mit érthet P. J. a budai zsinat •>vívmányai* alatt? A zsinat alkotásait-e? mely esetben semmiféle naplóra nincs szükség; a mennyiben a zsinat alkotásait, annak régen ösmert kánonaiból és jegyzőkönyvéből, továbbá a zsinatot követő idők egyházi történetéből teljesen megösmerhetjük. Vagy talán a zsinaton felmerült eszméket, indítványokat, s az ezek felett támadt vitákat értené a vívmányok alatt ? Alig hiszem; de ha mégis ezeket értené, ezekre nézve Őri Fülep naplója becses adalékokkal szolgál s több ponton teljes felvilágosítást nyújt. így például, csak a szóban forgó kérdést, a deficiensek kasszáját illetőleg, pár hét múlva olvashatja mindenki az Ő. F. G. naplójában, hogy 1. ez az intézkedés előzőleg nem volt hivatalosan tervezve, a mennyiben az »oeconomica deputatio« e tárgyban semmiféle javaslatot nem készített és nem terjesztett a zsinat elé; hanem mikor 2. az október 8-án tartott XI. ülésben, az oecon. dep. munkálata teljesen felolvastatott és elfogadtatott, »Consil. Vay József úr, a deficiens prédikátorok s azoknak özvegyeik és árváik számára megkívántató fundust megemlítvén, ilyen projectumot tett stb.* Vay Józsefé, a tiszáninneni egyházkerület későbbi nagyérdemű főgondnokáé tehát az érdem és dicsőség, hogy ez üdvös eszmét, bizonyára kellő megfontolás és tervezgetés után, de semmi esetre sem >ötletszerüleg*, a zsinaton felvetette. 3. Végezetre azt is meg fogja látni P. J. abból a nem sok felvilágosítást nyújtó naplóból, hogy Vay indítványára »unanimiter mindenek reá is állottanak . . . . csupán a pápai prédikátor és esperes Torkos Jakab tette azt a difficultást, hogy ez (t. i. a percentualis fizetés) talán valami contributio vagy portio forma lévén, a minisztereknek derogálni fogna ; ahhoz képest talán illendőbb lenne ha csak reá bíznák kire-kire a miniszterek közül, hogy maga tulajdon tetszése szerint adna minden esztendőben valamit ezen szent és jó célra*. Torkos indítványát azonban — mely a szép tervet már csirájában megfojtotta volna — nem fogadták el, valamint a Péczeli József komáromi pap indítványát sem, a mely szerint »a magtalan prédikátorok legalább egy tertiáját elmaradandó tehetségeiknek, testamentom formán, halálok után, ugyanazon szent végre hagynák«. Ennyit mond Ő. F. G. naplója a szóban forgó kérdésről, melyet a zsinat jegyzökönyve egyetlen szóval sem érint; pedig ez alkotás, vagy mondjuk: vívmány, mindenesetre megérdemelte volna, hogy a jegyzőkönyben is nyoma legyen. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a deficienskasszának, illetőleg a papi nyugdíj- és gyámintézetnek eszméje nem a budai zsinaton merült fel legelőször. A debreceni ref. egyház consistoriumában már 40 évvel azelőtt, 1750. május 29-én felmerült az a kérdés: mi módon lehetne a helybeli papi s professzori özvegyek s árvák részére valamely esztendőnként való subsidiumocskát rendelni ? Erre nézve bizonyos alap ki is jelöltetett, de a következő évek jegyzőkönyveiből úgy látszik, hogy az egész ügy elaludt. (Tanügyi Melléklet a Debreceni Protestáns Laphoz. 1884. évf. 3. szám, 38. lap.) Végül legyen szabad P. J. cikkének két pontjára egy-egy pótló megjegyzést tennem. Felemlíti ugyanis, hogy a Szilassy-alapítvány kezelésének kérdése bizottsághoz utasíttatott; de azt már nem mondja meg, hogy ezen bizottság javaslata alapján a zsinat, ugyancsak október 8-án tartott ülésében azt határozta, hogy az alapítványi összeget a dunáninneni kerület biztos helyre adja ki kölcsönképen, az évi kamatokról pedig a felállítandó főconsistorium rendelkezzék (Révész: Figyelmező, 1874. 505. 1.). A Láczai Sz. József 1806-dik évi tervezete pedig, hogy t. i. az énekeskönyv nyomtatására privilégiumot kell szerezni s a jövedelem bizonyos percentjét lelkészi árvák és özvegyek segélyezésére kell fordítani, annyiban nem új, hogy Weber Simon Péter pozsonyi nyomdász már a budai és pesti zsinatokra nyújtott be az iránt tervezetet: mi módon lehetne az egyházi és iskolai könyvek nyomtatásából az evangéliumi két vallás szükségének pótlására valami jövedelmet szerezni. A zsinat el is határozta, hogy ezen könyvek nyomtatására nézve a királytól privilégium exclusivumot kér, a mely az új énekeskönyvre nézve, a debreceni nyomda javára meg is adatott I. Ferenc által, 1812. szeptember hó 18-án. »Azonban a szabadalom még le sem érkezett, már némi féltékenység mutatkozott a testvérkerületek részéről Debrecen iranyában. A szakadás egy ideig megelőztetett, de későbben csakugyan létrejött az, úgy hogy a debreceni nyomda, már darab idő óta, csupán a tiszántúli egyházkerület számára dolgozik*. (Révész Imre: A magyarországi ref. egyház énekeskönyvéről. Debrecen, 1866. 17. 1.) P. J. azon állítása tehát, hogy a szóban forgó privilégiumot a tiszántúli kerület »egyenesen magának kaparította meg*, nem felel meg a tényállásnak ; hiszen a kérdéses privilégiumban nyilván ott áll, hogy az »ad demissam quatuor Superintendentiarum Helveticae Confessioni addictarum ecclesiarum . . . suplicationem«, vagyis négy egyházkerület közös folyamodványára adatott ki; később pedig az is nyilván ki van kötve, hogy ez a szabadalom a debreceni nyomda részére »absque tamen praejudicio praememoratarum quatuor Superintendentiarum* adatik meg. Úgy tudom különben, hogy egy vagy két egyházkerületnek régóta van úgynevezett énekeskönyvi pénztára, (zsoltár-kassza), mely az énekeskönyv jövedelmének bizonyos részéből alakult; tehát Láczai terve régen realizálva van! Révész Kálmán.