Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-11-08 / 45. szám

gyujthatunk a szemekben, s meglágyíthatjuk s kifacsar­hatjuk a márványkemény sziveket is. De csak akkor, ha ihletetten prédikálunk. Ihletetten prédikálni pedig annyit tesz, mint az Isten igéjét nemcsak puszta ajakkal, nemcsak üres ékesszólás­sal, de hittel és lélekből, komoly tanulmány után hirdetni. Azt az időt, melyet nekünk kiváltságos állásunk a tanulmányra biztosít, vagy erre fordítjuk különösen, vagy nem. Ha e végre fordítjuk, velünk együtt élesztődik, míve­lődik s nemesedik a gyülekezet; s ha nem erre fordítjuk, velünk együtt korcsosodik s tengődik a hit- és az erköl­csi élet. Ezt nem lehet tagadni. A ki munka nélkül megy fel a szószékbe, becsület nélkül száll le onnan, mondja a régi közmondás; s a ki csak ügy, általánosságban, hol ezt, hol azt vezérfonal s közelebbi cél nélkül prédikál, nem az igét és velőket, ha­nem csak a levegőt hasgatja. Első gondunk s főfeladatunk tehát, hogy időnk javát, lelkünk legjobb erejét s legnemesebb ambíciónkat a szó­székre fordítsuk; annál is inkább, mert sokan a szószé­ket gáncsolják s nyilaikat a szószék felé lövöldözik, a mi pedig a mi helyünk. Prédikátor őseink nagy gondot is fordítottak kathed­rájukra. Szeberényi Jánosról olvassuk, a ki pedig nagy­tekintélyű püspök is volt, hogy prédikációit mindig kidol­gozta; még pedig úgy, hogy a következő vasárnapi textust már hétfőn reggel átnézte, s a tárgygyal — mint monda — egész péntekig hordozkodott; a mikor estefelé a dispo sitiót kis szeletke papírra fölvette s azt szombaton reggel kidolgozás alá vette. Délutánig készen volt, s akkor este­felé, szobája egyik ablakában ülve 2 óráig megvizsgálgatta s toldotta hol egy. hol más eszmével. Az ekképen kidolgozott, s céljával már hétfőn reg­gel tisztában levő és öt napig lelkünkkön hordozott prédi­kációhoz nem szükséges nagy ékesszólás; megteszi az a hatását, megtermi az a gyümölcseit; teremt hitet, szül megtérést s újjászületést; ad tárgyakat az otthon való be­szélgetésre, a mi népünknek kedvelt szokása, s létesít olyan közszellemet híveink között, a mit ugyan semmiféle csábí­tás meg nem ejt, semmiféle ellenség meg nem tántorít. Ez a szellem kell ma, a szabad elvek és szabad kezek világában. Prédikáljunk azért úgy, hogy az a szel­lem felébredjen, feléleszsze és áthassa a gyülekezetet: pré­dikáljunk akképen, hogy mindnyájan és egyenként bizo­nyosokká legyünk hitünk felől, hogy mit, miért és miké­pen hiszünk, hogy ekképen tévútra ne tántorodjunk s a hittől el ne szakadjunk; prédikáljunk akképen, hogy a szószék, a melyen állunk, tanuképen védpaizsul s igazo­lási fegyverül szolgáljon nekünk az emberi gyarlóság és szenvedély kebeléből felmerülhető bántalmakban és egy­szerű állásunk a különböző hitű s szertartású népek között a társasági jóllétre annyira szükséges közbéke és bátor­ság, valamint az emberszeretetnek biztos alapjául tekin­tessék minden komoly elemek által; dobbanjon meg, mikor szólunk, a hívek szive s fussa át a gyülekezetet amaz érzés: az én szerelmesemnek szavát hallom, ki engemet liliomok közt legeltet (Ének. II. 8. 16.). De álljuk meg helyünket a szószék mellett, az élet­ben is. A mi házunk közel van a szószékhez, legyen közel az életünk is. Ott van nekünk Péterrel jó helyünk a szó­szék csendes közelében: Hol szaggató kéz s zápor nem ér, S a vihar is bántatlan átrepül. (Tompa). Ottan éljünk az ige sugárkörében, a hol folyvást előt­tünk van az Isten s fülünkbe cseng, a mit prédikáltunk. Minél inkább tudjuk azt, hogy népünk, még műveltebb rétegeink is, a pásztort a vallással azonosítják s a pász­tornak hibái miatt rendesen a vallást mellőzik, s az egy­házat hanyagolják el: életünkre vigyázni s azt a szószék igéivel összhangzásban, egyenértékben tartani, annál szen­tebb kötelességünk, tudván azf, hogy híveink nagy része nem annyira beszédünk után indul, mint tetteink szerint igazodik, s vannak, a kik életviszonyainkat folyvást vizsga szemekkel kisérik. S meg kell állni továbbá helyünket ellenségeinkkel szemben is; ha a viszonyok az ellenségeink, akkor a viszonyokkal; ha a vakhit, akkor a vakhittel; ha a tudat­lanság, akkor s tudatlansággal; ha a tévelygés, akkor a tévelygéssel, mindenütt csak jobbítva, világolva s az iga­zat hirdetve és érvényesítve, mert ez mi hozzánk így illik. Őseinkkel akárki állott szembe, levágták azt az igaz­ság kétélű fegyverével, ha Góliáth sisakjával s lándzsájá­val hadakozott is, álljon előttünk a többiekkel együtt Zvingli, ki úgy tudott (hogy ha kellett) a miséről s annak haszon­talan voltáról beszélni, hogy beszéde befejeztével az elébb misézni akaró pap e szavakkal dobta le magáról a mise­mondó köpönyeget: ha így áll a dolog a misével, úgy én sem most, sem soha többé nem fogok misét szolgáltatni. (Hase Polemika II. kötet. 264. lap). De megállhatunk-e a szószéken evangelium nélkül ? Az életben, evangelium nélkül; ellenségeinkkel szemben evangelium nélkül ? Épen azért, mert meg nem állhatunk, az evangelium életszükséglet reánk nézve. S valamint az apostolok azt cselekedték és ez által értek el olyan hatást, s tettek olyan csodadolgokat, hogy az evangéliumot hir­dették s mikoron az nem vala elég, írásokat bocsátottak ki az erőtlen vagy elhidegült hívekhez: úgy az evangé­liumot hirdetni s a hirdetett igazságok erősítésére, terjesz­tésére írásokat bocsátani ki apostoli kötelességünk. S ha az evangelizáció alatt nem értünk mást, mint ezt, t. i. az evangéliumnak szóval és írásban való hirdetését s érvé­nyesítését: úgy e tekintetben nincsen köztünk különbség s egy táborban harcolunk mindnyájan. De egy dolgot ne téveszszünk szem elől Mindazokat — mondja a helvét hitvallás — kik a Krisztusban hisznek, nevezik ugyan az apostolok papok­nak, de nem az egyházi szolgálatra nézve, hanem azért, hogy a Krisztus által mindnyájan mi hívek királyokká és papokká tétetvén, vihetünk Isten eleibe lelki áldozato­kat Nagyon különbözik tehát egymástól — hangsúlyozza

Next

/
Thumbnails
Contents