Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-25 / 43. szám

van vele, mit ad, mit vesz, hogy mindkettő szabadon és akarva cselekszik: a kontraktus érvényes, kötelező és megtámadhatatlan. Ez kétszer kettő = négy. Tegyük fel, hogy az egyik fél kötelességének eleget nem tesz : akkor a másik fél biró elé mehet, kényszerítheti a másikat, hogy az alkut tartsa meg, vagy fölbontathatja az egész viszonyt: ez ellen sincsen semmi kifogás. Tegyük fel, hogy bebizonyul, hogy valamelyik fél a szerződés kötésekor nem volt a dolognak világos tudatában, kényszerűségből cselekedett: ily körülmények közt egy bonyodalmas eset áll be, a melyet a szerződés tárgya, a viszonyok természete fog eldönteni. Ön látja, hogy a szerzetesség, úgy a mint a szentek és bölcsek magyarázzák, valami lelki jóra irányul, s a fogadalmas mintegy ekképen szól: »Ha a szerzet velem szemben így és így viselkedik, viszont én Istennek megigérem előttetek, hogy szabályaitok megtartásából lelkiismereti dolgot csinálok, és ellenök nem vétkezem. ígérem neki, hogy míg más emberekre nézve a gazdag élet, a házasság, szabad akaratának követése nem bűn, addig én mindezt magamra nézve bűnnek fogom tekinteni. Nem a ti részetekre teszem ezt és nem a ti javatokra: de Istennek, olyféleképen, hogy ő mint bűnöst ítéljen el egykor, ha Ígértemet meg nem tartanám. Nem ti fogtok fölöttem dönteni, hanem Ő«. Már ebből világos, hogy a fogadalom igen subjectiv dolog, a melynek lényege a lélek, a lelkiismeret körébe tartozik; a melynek meg nem tartása egyszerűen bűn, melynek nagyságáról, természetéről esetről-esetre és csupán az Isten ítélhet és kinek-kinek a saját lelkiismerete és meggyőződése. Legyen ön meggyőződve szivében, hogy ez vagy amaz önt nem kötelezi, kimondom bátran: ítéljenek bármikép az emberek, ön lelkiismeretét követve rosszról nem vádolható. Nem mondom, hogy a külső, a a társadalmi, az állami törvényekkel, convenientiával nem ütközhetik össze, tán tettének súlyos következményeit is viselnie kell ; belsője azonban tiszta marad, ép úgy, mint a legenda remetéjéé, ki a magános szigeten lelkében az Úrért lobogott, de szájával mégis így imádkozott: Átkozott az Isten! Kissé elvont, kissé száraz voltam ; de nem tehetek róla. Meg akartam világítani, hogy a szerzetes fogadalma lényegében tisztán lelkiismereti dolog, a melynek következményei is lelkiismeretiek; hogy ilyfajta szerződéseknél első sorban a szellemi mozzanatok a döntők: az akarat teljes szabadsága, az igért dolgoknak teljes és világos ismerete. Ön látja, a szerzetes jövőjét köti le, és pedig — vegyük a leggyakoribb esetet — egész jövőjét. »Zsákban a macskát«, mondja ön, s helyesen. Mert ne hozzák elő, hogy megmondják neki előre: »Tövises az út, a melyre lépsz*. Az ily általánosságok nem alkalmasak rá, hogy az ember az ő fejével számot vessen. A szívnek mértéke a tapasztalás; a mit kiállottam, tudom, hogy az hatott reám; a mit csak elképzelek, csak festett kép, s a legjobban alkotott csatafestmény, a nyomornak legmegrázóbb rajza is távol áll az eleven szemlélet, a való szívszaggató érzésétől. Én tagadom, hogy bárki is el tudja képzelni jövőjének konvulzióit, s annál kevésbbé hiszem, hogy számot vethetne mindarról, a mi egykor érheti, a mit egykor vállai elbírnak. Ön talán azt fogja felelni: ez így van egyéb pályákon is, a jövőt senki sem tudhatja, küzdelmeivel számot nem vethet; azonban ne feledjük, hogy a csizmakészítő, a lakatos, az orvos, a katona megválhat pályájától, a mikor neki tetszik, a mikor jónak látja; de a szerzetes, mint mondják, »kötve« van, s ez lényeges különbség. A pályatévesztést mindenütt ki lehet igazítani többékevésbbé; de sehol sem annyira nehezen, mint a szerzetességben. És itt engedje meg, hogy egy sajnálatos különbségre mutassak rá, mely a régi és a mai gyakorlat között mutatkozik. Egy végtelenül parányi pont az egész; de annál fontosabb, annál szerencsétlenebb. Régente tapasztaltabb egyének léptek a szerzetekbe; ma — átlag — a zsenge, a fejletlen korúakból telik ki minden. A régi ember tudta, mit cselekszik; de mit szóljunk a mairól? Ezek a gyermekek odakerülnek a zárdába, s év-év után ott maradnak egész ifjúságukon keresztül. A világból, az életből nem látnak semmit; de annál több rosszat hallanak felőle. Napról napra, sőt napjában többször is megjelenik köztük a tanító, a lelkipásztor — a »spirituális* — és beszél nekik az élet hiúságos voltáról, és az égi örömökről, a bűnről és az erényről. Meneküljetek el a világtól, mert tele van kísértéssel, testiséggel, bűnnel; a bűn kárhozatot szül, és a pokolnak nem lesz soha vége. Az élet rövid, de a másvilág örök; érdemes-e itt örvendezni, hogy a másvilágon »égjünk?« íme a zárda megóv benneteket és örök boldogságra vezérel. Olyan ez a rendszer, mint az egérfogó: a ki beléje kerül, körben szaladgál benne, csoda, ha kijut belőle. Egy logikai hálózat, egy körokoskodás, melynek az elejében a vége, a végében az eleje, és a ki belékeveredik, nem lát odább és vég nélkül forog, forog, mint a farkát megfogni akaró szegény állat. Vegye ön számba a hosszú időt, a lélek gyönge ifjúságát: és igazat fog adni nekem, hogy mi sincs egyszerűbb, mint hogy a szánandó növendék egész gondolkodása ama dialektikai egérfogóba nő belé, a nélkül, hogy valami másról sejtelme volna, vagy ha van is, minden egyebet rossznak ne találna. Végre is, a kinek zöld szemüvege van, mindent zöldnek lát, a kinek sárga, mindent sárgának. És akkor elérkezik a fogadalom ideje ; a lelkiatya — mintegy összefoglalásul — napokon át beszél a jelölteknek a szerzetesség szépségéről és' a világ gonosz voltáról; a lemondás dicsőségéről, és a világ bűnének gyalázatáról, a kárhozatról, a pokolról s ekként a magáét agyondicsérvén, s a világot kellőkép legyalázván, az ördöggel, a pokollal zsibongó fejű szegény ifjaknak odadörgi, hogy: elétek adtam a jót és a gonoszt, az örök életet és a kárhozatot: válaszszatok! ... És ezt a komédiát nevezik a »szabad választás* előkészítésének! A szánandó, tapasztalatlan teremtések kimondják az »igen«-t —- a