Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-10-18 / 42. szám

eleteit meg nem érthetitek, csudáit meg nem foghatjátok, az isteni Krisztust el nem érhetitek, az Isten igéjében hinni nem tudtok s a Szentlélek titkos működéséről tudomást nem szerezhettetek? Hát nem inkább akkor kellene-e csodálkoznotok és panaszolkodnotok, ha az Isten evangeliuma az a nyomorúságos evangelium lenne, a mit ezerféle alakban, hogy magatok is megnyugvást benne nem találhassatok, magatok alkottatok ? ! Óh, halljátok meg azért a régi szózatot: » Jer és láss!a Itt az isteni kegyelem forrásainál van látni való. Látni való, a mihez foghatót is máshol nem láthattok. Bizony az isteni kegyelem cselekedetei nagyságos cselekedetek, a mik az emberi értelmet messze túlszárnyalják s a miket épen azért az emberi értelem csak úgy foghat fel, ha az Isten lelkének fényessége megvilágítja. Egy oly Istenért, ki mindeddig távol tartotta magát tőlünk, nem érdemes lelkesülni. De az a tudat, hogy az Örökkévaló csupa irgalomból a halálba ment értünk, túlvilági erővel láthat el. Jer azért és láss! A megdermedt ós érzéketlen léleknek érdemes felkelni, megmozdulni, megindulni s a mennyei Atyához jönni. Oh, mert az Isten országáról áll igazán a költő szava: Alles Vergángliche ist nur ein Gleichniss, Das Unzulángliche hier wird's Ereigniss, Das Unbeschreibliche hier ist es gethan. De épen azért, mert »dicsőség és szépség vagyona a mi Istenünk előtt, emberi tekintély az Úr dicsőségét ós szépségét ne akarja soha elhomályosítani. Fülöp nem azt mondja a gúnyolódó Nathaneelnek: Hidd el, hogy a Jézus a világ Megváltója, mert én már láttam, hanem azt: Jer ós te is láss, te magad is. Óh, bizony rettenetes dolog, a mikor az ember a szabadsággal visszaél s gúnyolj a es meggyalázza az isteni Megváltót! De nem a bátorító » Jer és láss« viszi ide a lelkeket, hanem az isteni iránytű elzárása folytán az emberi tételekkel való elégedetlenség. Az emberi lélek rendesen a következő utakon sülyed a meddő és feneketlen hitetlenség örvényébe. Először megelégszik az Isten országára vonatkozó helyes tételekkel, de az életerőket a Krisztustól meg nem szerzi. Azután magára enged erőszakoltatni helytelen tételeket is s e tételek árnyékában mindinkább átadja magát az érzókiségnek. Utoljára a már nem is értett, szükségtelennek is tartott tételeket eldobja, sőt megtámadja velők együtt az isteni tényeket is, mert azt hiszi, hogy ezek is hozzátartoznak a hálóhoz, a mely őt fogva tartotta, de boldoggá nem tette. Azért az emberi lelket nem szabad akármilyen helyes tételekkel sem visszatartani az isteni irgalomba való elmerüléstől. Hiszen talán így a vallástalanság borzasztó képet mutat egy darabig, de a gyógyulás így következik be bizonyosan. Comte szerint a Krisztus sohasem létezett. Mások szerint létezett, de erkölcsi hiányok mutatkoztak rajta. Egy zsidó rabbi pl. azt kifogásolta a Krisztusban, hogy édes anyjával nem bánt elég gyengéden. A tisztelt rabbi természetesen nem vette jól eszébe Krisztusnak a keresztfáról anyjához és legkedvesebb tanítványához intézett szavait, meg aztán elfelejtette, hogy a Krisztusnak épen azért kellett anyját más emberekkel egy színvonalra állítania, s a kánai menyegzőben az ő megváltói munkájába való beavatkozását visszautasítania, mert Isten vala. Az ilyen képtelen felfogásokból nagyon hamar meg is tért a számbavehető emberek nagy része a Jézus bűntelenségéhez. Ekkor meg már sokan nem álhattak ellen az igazságnak s elismerték, hogy Krisztus betegeket is gyógyíthatott. így nőtt folyton az Úr s az emberek — alább szállottak. Lassanként a köd teljesen eloszlott és soha az élő, isteni Krisztus oly diadalokat nem aratott, mint a szabadság e századában. Milliókat érintett a mennyei világosság, a kiket apáik hitetlenségben neveltek, a Jézus közelségét érezve, könytelt szemekkel kérdezték: Kicsoda vagy uram? (Csel. IX, 5.). Es a Krisztus felelt: Én vagyok az, a kit ti kergettek! En vagyok az, a kit kerestek. Nálam, nélkül senki sem mehet az atyához. (Ján. XIV, 6.) Es így kitűnik, hogy a szabadság szelleme vezethet egyedül, a keresztyén hit bizonyosságára. Az ember, ha fellázad is az emberi tekintély ellen, érzi, hogy az isteni tekintélyre mindig szüksége lesz. Az isteni tekintély pedig nemcsak, hogy meg nem semmisíti szabadságunkat, sőt inkább az igazi szabadsággal ajándékoz meg. A kiket a Fiú megszabadít, azok igazán szabadok (Ján. VIII, 36.). A mikor az ember megszabadul a kétely ós bizonytalanság érzetétől, meg a bűn uralmától, akkor lett igazán szabad. E felséges szabadság birtokában nyugodtan hallja a gúnyolódásokat. Soha többé nem szűnik meg azt prédikálni: »Jer és láss/« Valami rendíthetlen nyugalom ömlik el e szavakon. Mintha csak azt fejezné ki általok a keresztyén ember : En az én hitemet nem féltem. Az nem képzelődéseken, nem is emberi tételeken alapul, hanem isteni tényeken. Talán igaz, hogy Nazarethből soha semmi jó nem jött. De mégis a Krisztus, a ki onnan jött, a legfőbb jó. Nagyon meglehet, hogy a halál hatalmát senki meg nem győzte. De a Krisztus egész bizonyosan meggyőzte s ez is az ő egyetlenségót mutatja. Epen azért, mi nem