Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-27 / 39. szám

elítéltetik; a berencsi, komáromi, lipótvári börtönökre, hova ezek a papok elhurcoltattak. Közel 900 temploma vétetett el a protestánsságnak. Hát a nápolyi gályákat említsem-e?! Es pedig annál szomorúbb a mi magyar református visszaemlékezésünk, mert míg Sajónál, Mohácsnál a török-tatár csorda pusztított: addig emitt, magyar őrjöngött az ő testvére, a magyar ellen. És ez, uraim ! az Isten törvényének letapodása volt. Mert Isten úgy alkotta a világot, hogy itt mind az anyagi, mind a szellemi világban különféleség, változatosság uralkodjanak. És ezen isteni törvény ellenére, nekünk nem volt szabad meggyőződésünk szerint imádni Istenünket. Hála a gondviselésnek, ezek az idők elmultak. Hazánk első ezeréves életének bezárásával, zárjuk le ezeket a szenvedéseket. Adjuk által a történelemnek. Nemzetünk dicső történetének lapjain ezek örökös homály-foltokat fognak képezni. Tartsuk meg azonban őseinknek egyházuk, vallásuk iránti buzgóságát, áldozatkészségét. És a második ezerév küszöbéről a béke mezején, induljunk el a szeretet és egyetértés lobogója alatt ref. anyaszentegyházunk virágoztatásának munkálására. De hát tehetünk-e mi valamit? Igaz, hogy Bocskayak, Rákóczvak. Lorántfy Zsuzsánnák, Horvát Máriák nem lehetünk mindnyájan. De mélyen tisztelt értekezlet, porszemekből áll a legmagasabb bérc, csepp vizekből áll a legnagyobb tenger, kő-tégladarabokból van egyberakva a legpompásabb épület. A porszemeket, a csepp vizeket, a kődarabokat mi is hordhatjuk anyaszentegyházunk dicső épületének emeléséhez, csak kellő buzgóság és áldozatkészség lelkesítsen bennünket. És hogy ez a buzgóság, áldozatkészség ezen értekezlet tagjaiban is megleend; azzal a hittel, azzal a reménynyel megnyitom értkezletünket. * E megnyitó beszéd után esperes úr, mint az értekezlet elnöke (világi elnökünk: Sárliözy Áurél úr ez első napon nem lehetett közöttünk), e sorok íróját, mint a tavaly megalakult egyházmegyei értekezlet titkárát hívta fel titkári jelentésének előterjesztésére. E titkári jelentés, a mennyiben az értekezlet választmánya többféle gátló körülmények miatt az év folyama alatt ülésre össze nem jöhetett, voltaképen nem volt és nem lehetett egyéb, mint ismertetése általában az egyházi értekezletek keletkezésének s a tavalyi első egyházmegyei értekezletünk lefolyásának és számadás az ú. n. »szereíet-persely« mult évi bevételéről és kiadásairól. Ezek előterjesztése után alulírott, már mint értekező, a következőképen folytatta előadását : »Engedje meg azonban a mélyen tisztelt értekezlet nekem, hogy titkári jelentésem kapcsán még néhány percig igénybe vehessem becses figyelmét s egy határozati javaslattal léphessek fel. A tavalyi értekezleten általam felolvasott »Belmissziói teendőink* című értekezésemben ugyanis számos olyan teendőre mutattam rá, melyek egyháztársadalmunknak az egyházpolitikai törvények életbeléptetésével megváltozott helyzetében — szerény nézetem szerint — immár tovább nem halogathatok és kiválóan alkalmasok volnának a meglazult és még jobban meglazulható egyháziasságnak és vallásos buzgóságnak elevenítése és erősítésére. Nincs célom e teendők mindenikét egyenként újból elősorolni, sem azt sürgetni, hogy, mert közelünkben a veszély, teljes fegyverzettel — az összes belmissziói eszközöknek és módoknak rögtöni felhasználásával — lépjünk ki a küzdelem terére. Csak arra vagyok bátor figyelmeztetni különösen kedves szolgatársaimat, hogy periculum in mora! . v

. hogy itt az idő, hogy ha eddig híven teljesítettük az Úrról tett hivatásunk magasztos kötelességeit: ezentúl még fokozottabb mértékben s a megváltozott viszonyokhoz képest újabb és újabb ösvényeket törve buzgólkodjunk és apostolkodjunk, hogy az Úr oltáráról mindjobban eltávolodó híveinket az Isten országába vezető útra, a Krisztus szerelméhez visszavezethessük s evangeliumi hitökben és egyházukban megtarthassuk. Ne halogassuk azért tovább e munka megkezdését s ne várakozzunk addig, míg értekezletünk választmánya javaslatával elkészül; hanem, felhasználva e második összejövetelünket s tekintettel hazánk ezeréves fennállásának emlékünnepére is: tegyük magunkra s egyházi életünkre nézve emlékezetessé e napot s e millennáris esztendőt az által, hogy egymásnak ezennel kezet adunk és ünnepélyesen Ígéretet teszünk arra, hogy legalább a legsürgősebb tennivalókhoz még ez év folyamán teljes erőnkkel hozzáfogunk s az ekként megkezdett belmissziói munkában — Istentől kérve s várva segedelmet — lankadatlan kitartással folyvást előre törni igyekezünk. Melyek legyenek a legsürgősebb s általunk mihamarább megkezdendő belmissziói teendőink ? — e kérdésre legyen szabad a következőkben megfelelnem. Első teendő volna szerintem : hogy a mindennapi iskolából kilépő s az úrvacsorájával először élni akaró gyermekeinknek a konfirmációra előkészítését mi lelkészek vegyük a kezünkbe, a mint ezt különben a zsinati törvény 126. §-a is kötelességünkké teszi. Hogy miért? bővebben indokolni, úgy hiszem, fölösleges. A konfirmációra való előkészítés ideje a legkedvezőbb alkalom arra, hogy a lelkipásztor egyháza ifjú tagjainak lelkére mintegy a maga bélyegét maradandólag benyomja s őket erős kapcsokkal fűzze nemcsak a maga személyéhez, hanem, a mi a fő: a Krisztushoz és evangeliumi református egyházunkhoz. Ezt az alkalmat hát okvetlenül fel kell használnunk s ha eddig elégnek tartottuk a konfirmációi káténak egyszerű beemléztetését tanítóink által az iskolai órák során: ezentúl — nem mellőzve ugyan egészen, a vallásosságra való nevelésben különben is munkatársainkat, a tanítókat: foglalkozzunk konfirinándus növendékeinkkel mi lelkészek is tüzetesen, vagyis a húsvét és áldozócsütörtök közti szokott időben naponként legalább egy-egy órán keresztül. Ez legyen hát az első, a mire magunkat ezennel elkötelezzük. A második s még ez év adventi napjaiban általunk megkezdendő lelkipásztori munka volna: a hétköznapi biUiamagyarázatok tartása, mely vértesaljai egyházmegyénk 8 — 9 gyülekezetében már eddigelé is szokásban volt, de kívánatos, hogy szokásba jöjjön minden egyes gyülekezetében, értve a téli időszakot, a mikor híveink a Mártbai szorgos foglalatosságok bevégződése után inkább ráérnek a bethániai Mária példájára foglalkozni az »egy szükséges dolog«-gal, a minthogy tapasztalat szerint nagyobb buzgósággal is látogatják ilyenkor az Úrnak hajlékát. Ragadjuk meg e kedvező alkalmat s a könyörgés végeztével nyissuk fel a prot. embernek legdrágább könyvét, a bibliát, s ha elfoglaltságunk miatt egyebet nem tehetnénk, legalább olvassunk fel abból egy-egy részt a buzgó híveknek. Lassanként aztán e bibliaolvasás, bibliamagyarázattá bővülhet, s ilyen módon vallásunk szent könyvének megkedveltelésére s az evangeliumi kegyes élet ápolására hathatósan munkálhatnánk közre. A harmadik, a mire ez alkalommal magunkat el kellene határoznunk, az ú n. vallásos estélyek tartása. Ezek sem egészen ismeretlenek már egyházmegyénkben: több-kevesebb sikerrel megpróbálkoztak már ezekkel lelkésztársaink Felcsúthon, K.-Nyéken, Pátkán, Sárkeresztúron s itt helyben, Sárbogárdon is, részint szabad előadásokat vagy felolvasásokat tartván, részint szorosabb értelemben vett vallásos estélveket. Bármilyen formában tartsuk is