Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-20 / 38. szám

valamint a legszükségesebb imákat elsajátíthassák, maglikévá tehessék, s a bibliát s más vallásos műveinket haszonnal forgathassák.« Látni való, hogy első sorban azokra a pusztai cselédekre, pásztorokra s idegenbe száműzött szegénysorsú híveinkre gondoltunk, kik maguk még boldogító közösségben élnek nevelő egykázukkal, de az oda tartozóság érzetét gyermekeinkbe beoltani már nem képesek. Csak másodsorban gondoltunk a hivatalnokokra, s műveltebb elszórt híveinkre, kiknek értelmi képzettsége s tisztultabb meggyőződése e részben nem fenyeget közvetlen veszélylyel az egyház testéről való leszakadás tekintetében. Szerző szemei előtt pedig mindinkább ez utóbbiak lebeghettek. Ez az oka, hogy a bírálók véleménye alapján a szigorúan körülírt pályázat neki kiadható nem volt, hanem új pályázat kiírása határoztatott el. Az alelnök bírálatát mellékelve küldöm, kérve a Nagyt. szerkesztőséget annak közlésére, hogy a nagy közönség e kérdés felől kellőleg tájékozva lehessen. (Mai számban közli a Szerk.) A jeligés levélke felbontatlanul megsemmisíttetett. Szerző, kitől a célnak megfelelő művet várni jogunk van, müvét Nagytiszteletü Dányi Gábor kis-csányi lelkész úrtól — ki a bizottságnak már nem tagja — visszakérheti. Kellően átdolgozva, az az új pályázaton is részt vehet kellő óvatosság mellett, hogy t. i. kiléte a biráló bizottság tudomására ne jusson. Az új pályázat határidejéül 1897. március hó 1-je tüzetett lei, s a pályaművek nt. Bosznai Sándor bír. biz. elnök úrhoz, Baranya-Sellyére (posta helyben) küldendők. A biráló bizottságba uj tagokul Kimiti László iványii és nagy Imre mecskei lelkész urak választattak. A pályázat feltételei ugyanazok, a melyek e Lap 1895. évi 51. számában közöltettek. Ismételve kérem a hazai egyházi lapok nt. Szerkesztőségeit, hogy e pályázatról a szent ügy érdekében tudomást venni s említést tenni szíveskedjenek. Nagyváty, 1896. szept. 3. Morvay Ferenc, az ért. elnöke. Evangelizáeió-e vagy belmisszió? (Folytatás.) III. A Rauh.es Haus embereinek nyilatkozata az evangelizáció és belmisszió kórdósóben, A belmisszió munkásainak képzésére szolgáló intézetek között legnagyobb és leghatalmasabb a Hamburghoz közel eső Hornban Wichern János Henrik által 1833-ban alapított Rauhes Ilaus, melyről, valamint magáról Wichernről is részletes cikkek jelentek meg a Protestáns Szemle hasábjain. A Rauhes Harisból kikerült misszionáriusok kinn az életben is folyton fentartják az egymás közt és az anyaintézettel való összeköttetésüket, például oly módon, hogy az egyes városokban szolgáló misszionáriusok elöljárói, jórészben maguk is a Rauhes Haus volt növendékei, vagy esetleg tanárai, szövetségben állanak egymással, s mint ilyenek, konferenciákon jönnek össze, melyeken a belmisszió legfontosabb ügyeiről tanácskoznak s fenforgó kérdéseit vitatják meg. A központi bizottság fentebb közlött nyilatkozatának megjelenése után nem sok idővel, 1889. nov. hó 6-án Berlinben konferencián jöttek össze a Rauhes Haus testvérületi elöljárói, s közülök egy Lindner nevű lelkész a Hamburg városi misszió elöljárója >Evangelizáció és városi misszió« cím alatt a szóban forgó tárgyról felolvasást tartott, határozati javaslatokat nyújtott be. Ezen felolvasást és határozati javaslatokat s az ezek alapján kifejlett érdekes vitát s a konferencia végén hozott határozatokat szándékozom még kellő részletességgel megismertetni, hogy azután néhány saját szóval berekeszthessem ezen cikkemet. Evangelizáció ós városi misszió. Ez tehát a Lindner lelkész felolvasásának, melynek elején ő kifejezi, hogy értekezletök nem akar arra nézve kísérletet tenni, hogy a központi bizottságnak az evangelizáció tárgyában július 4-én kiadott tételei tartalmát még egyszer tárgyalás alá vegye, mert minden lényegesben hozzájárul azokhoz és háládatos szívvel látja, hogy mennyivel előbb állanak azok a kasseli kongresszus megállapodásánál. Itt o világiak egyházi tevékenységéről csak általánosságban beszéltek s a terület olyan nagy volt, hogy a Rauhes Hausból kikerült egyéneket leginkább érdeklő mozzanat, a belmisszió hivatásszerű munkásai, a szintén világiak közé tartozó misszionáriusok által végzett egyházi jellegű tevékenység méltánylása nem juthatott egészen érvényre. És ezen hiányt a központi bizottság tételei elismerésre méltó módon kipótolták. Látszik, hogy a kasseli előadó nem ismerte eléggé azon nyomorokat, az egyházi élet azon széptépetettségét, melyek alatt a városi misszionáriusok nyögnek, de a központi bizottság sokkal erősebben hangsúlyozza ezen szemmel látható szükséget s azért az evangelizációval szemben való állását is erőteljesen körül tudja írni. Elmondja azután az előadó, hogy a Rauches Haus mostani igazgatója, a nagy Wichern fia kívánságára vették föl e tárgyat, s előtte, az előadó előtt is kívánatosnak látszik, hogy a Rauhes Haus állást foglaljon ezen kérdésben, mert épen a városi misszió szolgálatában munkálkodó testvéreket nyugtalanítják leginkább az evangelizáció egyes előharcosai által emelt igények s az ő szerény munkájok örömeit zavarják azok legjobban. A városi misszió gyakorlására nézve fontos néhány tételt akar tehát ő most megvilágítani s az evangelizáció munkájáról óhajt egyetmást elmondani. A városi missziónak, épen úgy mint az evangelizációnak a lelkészi hivatallal szemben, bizonyos önállóságra van szüksége (I. fentebb közlött 1—4. tételeket). A hol az egyházi szükség a legnagyobb, ott a városi miszszió nem lehet egyszerű diakonátus, melyet direct a lelkészi hivatal vezessen. Ezen szükség nem csupán a gyülekezetek nagyságában és át nem tekinthető voltában, hanem sok lelkésznek az egyház hitével szemben való tartózkodó állásában is nyilatkozhatik Nagyon jól értem én azt — mondja az előadó, hogy az egyháznak ezen nagy nyomorúságáról nyilvánosan nem beszélnek szívesen; hogy az a beszéd csak szent szégyenkezéssel és fájdalommal történhetnék meg, mert ki szeretne közülünk Chám vétkében részes lenni? De azért szemeinket ezen baj előtt bezárnunk nem szabad. Hamburgban, Brémában és Poroszország több helyén is fennáll azon szomorú kivételes állapot,