Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

éltető igazságot is. Ugv jártak, mint sok modern botanikus és biologus, a kik, mivel szét tudják boncolni és górcsöveiken meg tudják vizsgálni a szerves lényeket, azt hiszik, már ismerik is a létei titkait. Megismerték az élet törvényeit, de a törvényadóról tudni sem akarnak. Igaz beszéd az, hogy »a betű megöl, de a lélek megelevenít*. Csakhogy nem minden lélek, nem minden szellem éltet. Van olyan is, a melynek nyomában a pusztulás és enyészet jár. A holland protestantismusnak mily nagyszerű ellentétét szemlélhetjük a francia protestantismusban. Ez nem önmagát emészti föl, sőt inkább hódít, terjeszkedik. Hittani pártviszálya szűnő félben, hugenotta őshite emelkedőben. Evangéliumi eszméi diadallal járják be a francia világot. Miként a hir hozza szárnyain, a pápás lelkészek és egyének tömegesen hagyják el a tekintély egyházát s ölelik föl az evangéliumot. A francia protestáns egyháznak az a szerencséje, hogy a kritikus urak leszorultak, s a vezérszerepet tőlük az evangeliumi irány szilárd-hitű hívei vették át. Ez a két felhozott példa, mint két lehetőség áll előttünk. Kétféle út van előttünk: a halálé és az életé. A mi egyházunk is vagy a felbomlás, a végelgyengülés útára tér, vagy pedig az életére. S fájdalom, igen sok jel oda mutat, hogy mi már a választást megtettük. (Még nem. Szerk.) Haladunk az enyészet felé. Avagy nem lát tunk-e, nem hallottunk-e vehemens rugódozásokat, erős kifakadásokat ama néhány vakmerő ellen, kik vérszegénységben sínylődő egyházunkat élesztgetni iparkodnak. A zaj, a lárma, meglehet csak egy időre, de most mégis elnémult. De ki meri állítani, hogy az a zajt csapó szellem is elköltözött immár közülünk ? Nálunk is hallatszik már innét és onnét a panasz a theologus ifjak számának apadása miatt. Sokan abban keresik e ténynek magyarázatát, hogy a lelkészi állás hosszú előkészületet, sok és nagy tanulmányozást kiván, de nem nvujt ennek megfelelő jövedelmet. S ez nagy részben igaz is. Csakugyan ma már sok mindenféle pálya nyílik az ifjak előtt. Egyikre-másikra hamar és könnyen el lehet jutni. És bizony ezek közül akárhány pálya jobban van díjazva a lelkészinél. De én azt hiszem, a kiben megvan az igazi hivatottság, azt sem nyomorúság, sem szorongató keserűség, sem üldözés, sem fegyver vissza nem riasztja. Az még életét sem tartja drágának, csak elvégezhesse futását, az Úr Jézustól vett szolgálatát. Hollandus példa is azt bizonyítja, magyar példa is azt igazolja, hogy a jobb javadalmú lelkészek nem mindig a legjobb pásztorok. Az igazi ok, mindennemű nvomorúságaink oka és forrása szerintem, a mi keleti kényelmességgel párosult gyenge hitűségünk. Egész életünk úgy van berendezve, hogy a komoly és mély vallásosság nemcsak hogy gyámolítást nem talál, sőt inkább mindenütt akadályokra bukkan. A benső vallásosság gyanús, s lenézendő pietismusnak neveztetik közöttünk. Ráfogjuk, hogy a mi népünk is olyan kiszáradt szívű, mint jó magunk ; hogy annak a kegyessége, vallásossága másnemű, mint a külföldi embereké. Persze csak azért, hogy ne kelljen a nép kegyességének irányításával bajlódnunk. Hogyan lehetne azt kívánni, hogy az ilyen közszellem hatásának kitett ifjú örömmel legyen lelkész? S ha még elgondoljuk gimnáziális vallásoktatásunk erőtelenségét s papnevelésünk lazaságát: azon kell csodálkoznunk, hogy még találkoznak olyanok, a kikből az elhivatás érzetét nem tudták kiölni, a míg a hosszú tudományoskodó praeparatión keresztülestek. Az evangelium az emberiség ügye. Sok és nagyszerű az az áldás, melyet reánk áraszt. XIX század tapasztalata bizonyítja, hogy úgy az egyesek, mint a nemzetek boldogságának alapja a Krisztus evangeliuma. Az emberek legyenek bármely világrész lakosai, tartozzanak bármely nyelvhez, nemzetséghez, legyenek bármily színűek, viseletük is lehet sokféle: de keblökben egyformán emberi szív dobog. Minden embernek egyformán van vágya, reménye, szüksége, félelme. Mindezekre egyedül az evangelium adja meg a kielégítő választ. A szabadság, a felvilágosodás, a civilisatio is csak üres szárak, csak külső máz nélküle. A kételkedőket a mívelődés történetéhez utasítom. Hasonlítsák csak össze a keresztyén népek állami és társadalmi életét a pogány vagy a mohamedán, vagy az agyondicsért buddhista népekével. Gyümölcseikről ismerhetjük meg őket. Hát hiszen becsüljük is mi, úgy a hogy, az evangéliumot. Legalább bizonyos alkalmakkor hallani, sőt mondani is szoktuk: >nem szégyenlem a Krisztus evangeliumát«. Krisztusban is hiszünk, úgy a hogy. De legszívesebben a frázisokkal tápláljuk lelkünket. Azt hiszszük s másokban is azt a hitet költjük föl, hogy a protestáns keresztyénség a műveltség, a tudomány, a szabadság, a haladás emlegetéséből áll. Azt képzeljük, ha folyton ezeket a szavakat kiabáljuk, minden kötelességünket megtettük. Hát vájjon a maradinak tartott és nevezett róm. kath. egyház nem előz-e meg ma-holnap minden téren bennünket? Fordítunk-e akkora gondot a lelkipásztorkodásra, mint ők ? Van-e annyi mindenféle irányú és célú humanitárius társulatunk, mint nekik ? Ha a hit mérője a cselekedet: akkor rettenetes dolog — de ki kell mondanom — a mi hitünk alig nagyobb a zérusnál. Ha mi a keresztyén szeretet munkáitól hátra állunk, hogyan várhatjuk akkor, nemhogy a közszellemet irányítsuk, hanem hogy arra csak egy csekélyke kis befolyással is legyünk ? Hogyan boszankodhatunk azon, hogy a római kath. klérusnak érdeme felett kijut a köztiszteletből, nekünk meg a lenézésből ? Bizony nagyon is itt az ideje, hogy felserkenjünk az álomból. Itt az ideje, hogy a frázisokat elvessük és az evangelium valóságát ragadjuk meg. Nagyon megelégelhetnénk már azt a sok veszteséget, a .miket itt a nazarenismus, ott az unitarismus, amott a pápistaság ragadott el tőlünk. Előbb azt mondottam: A szabadság, a felvilágosodás, a civilisatio csak üres szavak az evangelium nélkül. Most még azt teszem hozzá: igaz meggyőződése csak annak van. a kit az evangelium meggyőz. Mert miképen történhetett volna meg másképen a szabadelvűség, az elvhüség s egyházunk nagyobb dicsőségére, hogy annyi 48-as és egyéb programmal fellépő protestáns képviselő-1*