Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-09-06 / 36. szám

KÜLFÖLD. Külföldi szemle. XIII. Leó pápa nagy dologra törekszik. Csalatkozhatatlan kathedra-szózatait ugyancsak gyakran hallatja. A minap megint egy nagyobb encyklika szólalt meg urbi et orbi, a mely nem csekélyebb tárgygval, mint épen az egyház egységével foglalkozik. Azokhoz fordul, >kik Krisztust istenfiának s az emberi nem megmentőjének ismerik, de annak menyasszonyától eltévedtek*. Nyilvánvaló, hogy itt a keleti és nyugoti, pápát nem ismerő egyházak hivogatásáról van szó. Az egyedül üdvözítő római akolban volna még helye a protestánsoknak s a görög-keletieknek, mert hiszen az egyesülés alatt Róma mást, mint teljes meghódolást nem igen szokott érteni. Az encyklika igen hosszadalmas iratdarab. A mi klerikális lapjaink több számon keresztül is közölték. Dialektikai okoskodásokkal s bibliai és patristikai idézetekkel bőven támogatott gondolatmenetét a pápa saját szavaival fejezhetjük ki ekképen: »Az egyház célját és megszentelő erőit tekintve szellemi és láthatatlan, de összetartozását és segédeszközeit tekintve látható s Isten és Krisztus akarata szerint ma és mindenkor egységes*; »Krisztus nem szerzett oly egyházat, mely egymástól különböző közösségekből alakulna*. Az egyház egysége a tan és hit egységére vonatkozik, s csak az apostolokra s annak utódjaira vonatkozhatnak az Úrnak ama szavai: »Elmenvén, tanítsatok s kereszteljetek minden népeket«, A hitnek egysége a vezetés egységét kivánja meg, mert az encyklika szerint »miúden igaz és valódi közösség egy legfelsőbb hatalomtól ered*. Ez alapon az encyklika közelebbről fejtegeti, hogy Krisztus Pétert tette helyettesévé és az egyház fejévé, hogy továbbá a Péterre ruházott rendkívüli hatalom minden időkre a római püspököknek mint utódainak szól s végül, hogy ma XIII. Leó pápa ennek a rendkívüli hatalomnak és kiváltságnak kizárólagos birtokosa. »Tudvalevőleg — úgymond az encyklika — a kulcsok hatalma az uralom szokásos symboluma, a miért is Jézus Pétert a mennyország kulcsainak átadásával az egyház feltétlen urává tette*. A pápa, mint utóda iránti vak engedelmesség tehát az egyházhoz való tartozás s így az üdvösség nélkülözhetlen feltétele. Úgy látszik, XIII. Leó pápa nem tudja, hogy a kulcsok hatalma egymás alkalommal az apostoloknak, mint testületnek adatott, s János evangeliuma szerint nem csupán az apostoloknak, hanem a hivők összességének. Nézzük közelebbről a prot. kritika világánál a pápai hívó szózat rég ismert, s a történet által rég megcáfolt sophismáit és prátensióit. Az egyház, a melyet Krisztus Máté 16. 18. szerint megjövendölt, az első pünkösd ünnepén a Szentlélek kiáradásának műveként keletkezett, s így lényegét tekintve a Krisztusban hivők élő szellemi közössége. Alapja a hit és szellem és korántsem a hivatal, rend vagy szervezet, A római püspökök uralma legtöbbet járult az egyházszakadáshoz. Az egyháznak, mint a hivők közösségének élő egysége azonban ma is fennáll, mely egység a Krisztustól s az ő lelkétől s korántsem a pápától függ. Krisztus és az apostolok tana, a melyen az egyház fölépült, korántsem törvény, mint az encyklika akarná, hanem igenis a Krisztusban nyilvánuló isteni szeretetakaratnak nyilvánvaló bizonysága. A hit tehát nem vak követése a hagyományos tantételeknek, hanem élő szívbeli viszony s az emberi szellem önálló és sajátos ténye. Tanegység a római egyház értelmezése szerint soha sem volt a keresztyénségben. Mutatják azt maguk az apostolok, a kik az egységes evangéliumot különféle tanalakban és felfogással hirdették. A pápaság egyik legnagyobb bűne az önálló szellemek leigázása az egyházban, mely törekvés a vatikáni dekrétumoknak hozott értelembeli áldozatokban érte el tetőpontját. Elhordozhatlan igát vetett a középkorban az egyes népekre és nemzetekre, s mégis magára vonatkoztatja phariseusi érzülettel az Úr ama szavát: »Az én igám könnyű és gyönyörűséges*. Azt a »hivatalt*, mely az evangelium hirdetésére s a sákrámentomok kiszolgáltatására vonatkozik, Jézus nem csupán az apostoloknak, hanem összes tanítványainak s bennök minden hívőknek adta át. Egy és ugyanannak a szellemnek részesei a hivők s az apostolok egyaránt. (Ap, Csel. 1. 15; 2. 1; 2.29; 11. 17.). Az ige nyilvános hirdetésére s a sákrámentumok szabályszerű és hivatásszerű kiszolgáltatására vonatkozó rendezetek az egyházban emberi eredetűek s a Péter apostol által hirdetett egyetemes papság lényegét épen nem érintik. Ama ismeretes hely: »Te Péter vagy és ezen a kősziklán építem fel anyaszentegyházamat* (Máté 16, 17.), a melyre tudvalevőleg a pápaság absolut monarchiai uralmát alapítja az egyházban, mit sem foglal magában a római pápának ilyen állítólagos absolut uralmáról. Mert, ha Urunk csakugyan felruházta volna azzal a hatalommal, úgy miért nem tesz Péter apostol arról említést a maga beszédeiben és leveleiben ? Miért írja levelében, hogy egyedül Krisztus a mi lelkünk pásztora és gondviselője ? Miért inti a keresztyéneket, hogy ne uralkodjanak az IJrnak örökségén ? Miért legeltették és nvirták a pápák annyit a maguk juhait a középkorban ? Hogy van az, hogy Pál apostol mit sem tud Krisztus állítólagos helyetteséről s s miért fedi meg alkalmilag Pétert ? Az idézett hely pusztán személyes kitüntetés, mely egy Borgia Sándorra vagy VIII. Ince pápára — ki octo nocens genuit totidemque puellas — épen nem vonatkozhalik. Péter apostol »fejedelmi méltóságáról* (Máté 20, 25—27) sem tud az Úr, sőt azt egyszersmindenkorra kikérte volna magának az ő tanítványaitól. S a mi végül »a mennyország kulcsait, mint az uralom szokásos symbolumát illeti, úgy ez uralom az evangelium hirdetésének szellemi hatalmára vonatkozik, s ilyen értelme van a kötés és megoldás hatalmának is. S mit mondjunk az encyklika történetismeretéhez, a mely szerint >A római pápáknak mindenkoron kiváltsága az volt, hogy a zsinatok határozatait és dekrétumait megerősíthették vagy megtagadhatták*. Az encyklika itt nem tud egyebet idézni, mint nagy Leo egy mondását s egy régi zsinat végzését. Pedig három századon keresztül senki sem tudott a római püspök ily igényéről vagy pláne kiváltságáról. A niceai zsinaton p. o. semmi különös tekintélyben nem részesítették a pápa legátusait, s nézetük semmi különös súlylyal nem bírt. És sehol semmi bizonyítéka annak, hogy a hatalom és kiváltság Péter apostolról a római püspökre szállt volna. Sőt azt mondja Döllinger, századunk legnagyobb kath. egyház historikusa, »XIII. századon át mély hallgatás uralkodik az egyházban s annak irodalmában ily fundamentális tételről. A régi hitvallások, katechesisek s a vallásos népoktatásra szánt patristikai iratok egy szót sem szólanak a pápáról, s annál kevesebbet arról, hogy a hitnek s a tannak bizonysága csak nála volna keresendő. Az első évezredben egyetlen egy tantételt sem erősített meg a pápai kathedraszózat«. Avagy nem tudja-e XIII. Leó pápa, ki Péter erényeinek gyakorlásában fölötte áll az ő elődeinek, hogy a konstanci egyet, zsinat egyhangúlag azt határozta: »Minden az egyházat képviselő s szabályszerűen összehívott egyetemes zsinat a maga tekintélyét