Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-23 / 34. szám

kiegészítőlég, segélynyujtólag, tanácsadólag és a tervezett munkát kivivőiég dolgozhatik. De ezen föltétel mellett a világi elem részvéte, ha ugyan az az elem képes megfelelni a maga feladatának, a tulajdonképeni lelkipásztori teendők több ágára is kiterjeszkedhetne. A mi itt a lelkészi hivatal iránti személyes tekintetnek látszik, az teljesen ugyanazonos az összgyülekezetre és az egyházra, mint üdvszerzö intézményre való köteles tekintettel. Gondoljunk csak egy gyülekezetet lelkészszel és presbyteriummal és általuk vezetett férfiakkal és leányokkal, kik mindannyian a gyülekezeti szeretetmunkák körül forgolódnak : azonnal látni fogjuk, hogy mily igen nagy szükség van a lelkész kiegyenlítő, rendszerező tevékenységére, ki az egész gyülekezetet és azt, a mi ennek egyedül van hasznára, tartja szemei előtt, míg természetesen minden más ember leginkább csak a maga saját feladatának végezésére gondol. Ebben áll az ő természetes fölénye, melyet neki állása, azon gyülekezetben való hivatása nyújt. De ő nem fogja magát az által sértve érezni, hogy csaknem minden világiak által végzett keresztyén gyülekezeti tevé kenvségbe belevegyül valami igehirdetés és lelki gondozás is. Hiszen ő egyre semmit sem veszít! És ha minden további nélkül megengedjük az irodalom, a sajtó és a művészet laikus prédikálását, nem arra kellene-e minden lelkésznek munkálnia, hogy az ő gyülekezetének minden házában ismerjék az atyák és anyák az ő saját prédikátorságuk teendőit. Laikus prédikáció! Hiszen az ige nincsen hozzákötve a lelkészi hivatalhoz! Bizonyos dolog azonban, hogy ha nem volna lelkészi hivatal, mely az igéhez van kötve és kötelezve van az által: az ige hirdetése könnyen elfajulna és elvadulna, a mint ezt valamennyi rajongó és independens mozgalom története igazolja. (De ha a lelkész vagy theol. tanár hitetlen vagy élettelen, akkor is elfajul az igehirdetés.) Ujabb időben az általánosan elismert mértéken túl is bizonyos hivatalos érvényt akartak egyesek vindikálni az olyan prédikációknak, melyeket a theologusoknak adni szokott saját akadémiai előképzés nélküli egyének tartanak. S törekesznek nevezetesen bevezetni az ügynevezett evangélistái munkálkodást, mely mellett különösen a gnadaui értekezlet állott síkra. Ezen értekezlet egész Németország területéről a legkülönbözőbb életállásokat elfoglaló másfélszáz evangelikus férfiúból állott, kiknek csak valamivel több mint egy harmadrésze volt lelkész, >a mindenkit megillető egy társas magánépülés, a gyülekezetápolás, az evangelizáció, valamint a világiak egyházi tevékenységének joga alapján, a mely tevékenység kellő viszonyban áll az egyház lelkészi hivatalával és egyéb közegeivel*, tárgyalt a szóban forgó kérdésről. De ezen világi tevékenység alatt ugyanezen az építő prédikálási és lelkigondozói föllépést értették. A társas magánépülés jogát, melyen a hivő keresztyének lelkész nélkül gyűlnek össze vallásos szükségeik kielégítésére, manapság már a legtöbb egyház nem vonja kétségbe, és ajánlatos is lehet az azoknak, kik áldását már tapasztalták. Azon szabad egyesülések, a melyekre laikusok bibliai tárgyú beszélgetésekre, közös szabad imádkozásokra jönnek össze, Németország különböző részein különösen Würtembergben és a siegeni földön száz esztendő óta, különösen a föld népe között hathatós hitébresztő eszköznek bizonyultak be, úgy annyira, hogy azokat többé, a velők oly igen könnyen járható szeparatisztikus veszélyek és hajlandóságok dacára sem szoktak zavarni. A belmissziói kongresszusokon gyakran rámutattak már ezen gyülekezetekre, mint a gyümölcsöző munka legjobb kapcsolati pontjaira. Az új dolog, a mit némelyek az egyház gyakorlati életébe bevezetni akarnak, az úgynevezett evangélistái hivatal. A mi a címet illeti, azzal Pál apostol által (Eféz. 4, 11-ben) említett apostoli gyülekezeti hivatal felújítását célozzák. Pál apostol ezen helyen apostolokról, prófétákról, evangélistákról, pásztorokról és doktorokról beszél. Mindaddig azonban, míg pontosan nem tudjuk, hogy kiket értett Pál apostol az »evangélisták* alatt, az ő értelmében nem vagyunk képesek azon címet használni. De meg egyáltalában nem is fontos dolog a keresztyénség amaz őskorában volt egyházi hivatalok fenmaradására vagy visszaállítására törekednünk; hiszen nincsenek már apostolaink és prófétáink sem. A Szentlélek ád adományokat, erőket és hivatalokat, mindeneknek a mint akarja; mindeneknek pedig adatik a Léleknek nyivánvaló ajándéka, haszonra (I. Kor. 12. 11, 7.). Ezen evangélistái hivatalnál az egyháztól elfordult elkéresztyéntelenült néptömegek közötti olyan missziói szolgátatról van szó, melyet tudományos theologiai akadémiai képességet nem nyert, de gyakorlatilag iskolázott emberismerettél és saját célirányos hivatottsággal ellátott férfiak különösen gyümölcsözően szoktak és tudnak végezni. És itt beszélni kezd dr. Séll a bonni Johanneumról, ezen most már >Barmeni Johanneum« címet viselő evangélista iskoláról. Közöljük erre vonatkozó észrevételeit annak megjegyzésével, hogy dr. Sell ezen előadásának végén az érdekes intézet céljáról, fölvételi szabályairól, tantervéről, mult évi állásáról is el fogunk mondani minden lényegesebb adatot. Dr. Sell szerint egy ilyen új vállalat fölött (az előadás előtt két évvel, 1886-ban alapíttatott) megállható ítéletet mondani nem lehet. Először azt kell mindenesetre megtudni, hogy hova fejlődik az a dolog, mert a cél okvetetlenül helyes. Közéletünk teljes szabadságot nyújt neki, hogy kipróbálja életképességét. Egyelőre meg kell gondolni a következőket. Az egyháziatlan tömegek vallási szükségeit először Wichern szemei ismerték föl, és az ő diakónusai, testvérei és kolportőrjei támogatásukra is igyekeztek a lelkészeknek lenni hasonló képzettség mellett, mint a minőt a Johanneum nyújt. Azok legfentebb nem prédikálnak, de bibliai órákat és efféléket mindenesetre tartanak. Wicherntöl tanulták meg azt is, hogy az olyan egyéneket, kik egyáltalában nem járnak templomba, személyesen kell fölkeresni. A szándék tehát, melyet a Johanneum táplál, nem új. De új az eszköz : az evangélisták működése. Az igének az egyháziatlan tömegek között tetszésszerinti helyiségekben való hatalmas hirdetéséről szól azután szerzőnk, mikor hivatkozik egy Schrenck Illyés nevű német evangélistára, ki az ő Istentől nyert, nagy adományával egyszerűen, gyakorlatilag és mélységes komolysággal tud a tömegnek lelkiismeretére beszélni és vele imádkozni. Nemcsak arra képes ő, hogy f'rappirozza hallgatóságát, hanem tényleg annak megtérését is képes szava erejével eszközölni. Akkor lép főként előtérbe az ő királyi nagy adománya, mikor mint szabad misszionárius egy rá nézve teljesen idegen gyülekezet körébe megy, és több heti koncentrált munkában elkezdi a hitetlenség vagy a semmit sem hivés érődéit ostromolni. Ezen tevékenység hasonlít azon missziókhoz és böjti prédikációkhoz, melyeket a róm. katholikus egyház mindig oly igen nagy eredménynyel szokott gyakorlatba venni. Igen közeli, a legközelebbi rokonságban van az azon vándorapostolok működésével, kik heiyről-helyre vonultak az evangelium hirdetésével, s kikkel a tizenkét apostol tanában, ez általunk most legrégibbnek ismert apostoli korszak utáni egyházi rendtartásban ismer-