Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-08-02 / 31. szám

hogy saját jobb érzéseitől is indíttatva, komoly gondolkozással, >érett* fiatalhoz illendő okos belátással mármost, theologiai éveiben lásson hozzá az irodalmi műveltségnek nagyobb mérvben való megszerzéséhez; kellő tapintattal észretéríteni, hogy előrelátólag igyekezzék a kitűnőnek ismert úgy szakjabeli, mint általános érvényű műveket saját maga részére is beszerezni, mert »előtted a küzdés, előtted a pálya*. Fájdalom azonban, a rossz ízlés igen sokakat rossz irányba visz. A theologus ifjak legnagyobb része által, a tulajdonképeni tanulmányi évek folyama alatt is, kiváló méltánylásban részesülnek, a többek közt Guy de Maupassant, Marcel Prévost, Ludovie Halévy, itt-ott. Ponson, Montépin, no meg az elmaradhatatlan Emilé Zola. Nyugodhatnak egész békével Dante, Shakespeare, Klopstock, Milton, Tasso és a többi világszellemek, nem is szólván ezeken kívül az egyes tudományszakok lánglelkű képviselőiről, s ezeknek műveiről; — csak egy-egy ideg — csiklandoztak) regény-fajta legyen a kéznél! Mi természetesebb aztán, mint az, hogy midőn már az említett könnyűvérü irodalmat szorgalmasan végig tanulmányozva, kilépnek a nagy világba: a káplán urak, s bizony sajnos, talán majd mint lelkipásztorok is úgy okoskodnak, hogy, mit nekem az irodalom! kivénültem én már az ilyenekből, hagyjuk ezt a fiataloknak! Hogy e helyen említsem meg, az is gyökeres orvoslásra szoruló baj, hogy jelenleg a theol. akadémiánkon a legjobb akarat és igyekezet mellett is csak az első éven át lehet hallgatnia a theologusoknak a magyar irodalomtörténeti előadásokat; a felsőbb éveken a tanrendszernek ezt illetőleg nem a legszerencsésebb megválasztása, vagy, ha jobban tetszik, az órák összeütközése következtében a magyar irodalom hallgatásának mindörökre szünetelnie kell. Valahogy hibául ne hozza fel azt, hogy én csak a theologusokat vádolom. A mi azt illeti, a joghallgató ifjúságra is rájárhat a vád, még talán jobban; de bocsássuk meg neki azt, hogy jogászok; csak hadd rohanjanak ők e világnak örömei után. a mint körülrepdesi a lepke az éjjeli fényt . . , (De bizony ők se rohanjanak. Szerk) Járjanak jó példával elől a theologusok, hiszen a voltaképeni komolyabb elemet a közvélemény előtt úgyis ők képviselik a boldog akadémiai életben. De kezdem észrevenni, hogy már messze csapongok. Hiszen oly sokat lehetne írni ezekről, s a tárgy még akkor is Danaidák hordója lenne! Több szorgalmat, több kedvet az irodalom iránt! ezt óhajtjuk mi a számban úgyis rohamosan fogyatkozó theologus és segédlelkész uraktól, több igyekezetet e téren! Lliszen szép az élet ott a világ lármájától mentes, csöndes falucskában, szerető, gondos hívek körében, álmodozva a »régi dalról, régi dicsőségről*: de higyjék el, még szebb az élet akkor, ha az irodalom iránti szeretet, az irodalom ápolása, fejlesztése után való igazi szellemi öröm édesíti meg azt. Ne örvendhessen oly roppant közkedveltségnek az az átkos 32 levelű! (Ez a dolog bibéje. Szerk.), de igenis, szerezzék meg a jó műveket s azokat forgassák; vagy vegyék elő a rozsdás tollat s bolygassák meg bátran azt a bepenészesedet tintásüveget s ismereteik, tudásuk kamaráját tárják fel a közjó javára az igaz ügy iránti lelkesedéssel, hogy legyen meg újra a magyar református papságnak az a mindeneket felülmúló tudományos liire és tekintélye, mely papságunknak a régi jó időkben oly előkelő helyet biztosított hazánk tudományos és írói világában ! Scholasticus. Kiadom ezt a cikket, mert tényleg sok tekintetben nyomon jár s a szellemi világ termékei iránti érdeklődés többet ér a pipázó és kártyázó életnél, ámbár másfelől néha-néha az a jogos óhaj kél bennünk, hogy egy-egy lelkész vagy lelkészi jelleggel bíró tanártársunk ne kalandozzon el a világi irodalom mezejére úgy, hogy az evangéliumról teljesen megfeledkezik. A fődolog azonban nem ez, hanem az, hogy a segédlelkészi voltakép pápistás kápláni rendszer eltörlendő, mert gonosz rendszer az és nem alkalmas a lelkek építésére. Én úgy vettem észre, hogy a csizmadia inas, a kit a mestere megvert, szintén megveri az inasát, a mikor mesterré lesz, valamint a tanuló, a ki sokat panaszkodott a tanárok szigorúságáról, szintén csak kegyetlen tanárrá lesz stb. De én nem akarok ezekről példát venni. Én lelkész lévén, visszatekintek a segédlelkészek nyomorúságára, kínjaira, vigasztalan helyzetére s azt mondom, ezt az intézményt el kell törölni. 30— 35 — 40 éves korig párja lenni s nézni, hogy a 24 éves parasztlegény megházasodhatik, egy prot. lelkész pedig coelibatusra legyen kárhoztatva ép abban a korban, a melyben meg kellene házasodnia: ez iszonyú sors. Azután egy lankadó, sorvadó egyházi életben tudni azt, hogy csak paphalál teheti a 12 évig tanulmányozó szegény rabszolgát emberi lénynvé (mert az egyház új állásokat nem szervez, ha pedig szervez 600 frtos vallástanári állásokat szervez): ez bizony nem fejlesztheti a belmissziói munkálkodás iránti kedvet. Én sokszor a legmagasabb eszményeket tartottam a lelkészek elé s ezután is teszem ezt, mert csak magas eszmények emelnek, de valóban csudálkozom, hogy a kápláni évek mindenkit meg nem öltek lelkileg. A kápláni rendszer valóságos rákfenéje egyházunknak. Ezt kell eltörölni. Az egész egyházi életet úgy átalakítani, hogy az ifjú ember, ha mások felügyelete alatt is, de 24—25 éves korában megházasodhassék, erre van szükség. Nehéz reform ez ? Bizony az! De olyan reformokat, a melyek nem nehezek, de haszontalanok, nem érdemes hozni. Ez a reform majd szül érdeklődést minden szép és jó iránt s még talpra állíthatná egyházunkat. Szerk. Beszédeim bírálóinak, Mélyen tisztelt szerkesztő uram ! * Bocsánatot kérek, hogy idejét igénybe veszem s e becses Lap olvasóit tán untatom, de remélem, hogy a mit mondok, annak némi közérdeke is leend. Pár megjegyzéssel kisérem azon bírálatokat, a melyekkel publicistikánk »Templomi beszédek* című munkácskámat ismertette. (Megjegyzem, hogy az erdélyi és dunántúli egyházi lapok véleményét máig sem ösmerem!) A »Debreceni Prot. Lap* hasábjain azt nyilvánította beszédemről (helyesebben értekezésről) DicsÖfi József, hogy abban az »elmélkedő tudós* lép elő. A tudós biráló szavaira legyen szabad kijelentenem, hogy e címre sohasem vágytam. Az én eszményem lényegesen más. És ez: az írói pálya. Életpályám: a gyakorló lelkészi hivatás és egyéni temperamentumom egyaránt az irói pályához vonz. Tanulmányaim koncepcióját is ez az eszmény tartja össze, ez hozta létre azt. És szerintem egy prédikátorra nézve ez a leghelyesebb út. A tudós olyan nyelven beszél, a mit csak a beavatottak értenek, az író meg lefordítja ezt a * Kiadjuk ezt a cikket, mert hiszen ez nem annyira ellenbirálat, mint önálló értekezés. Szerk.