Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-19 / 3. szám
azt, de emlékeztetni akarlak egy dologra, a mit, meglehet, nem említenek föl előtted — emlékezz rá, hogy ha kezedet egy gyermek fejére helyezed, annyi mintha anyjának szivére tetted volna azt«. * Miklós Géza. NEKROLOG. Stöekl Albert emlékezete. 1828—1895. Lapunk a külföldi egyházi és irodalmi mozgalmakat is élénk figyelemmel kiséri. Köteles tisztelettel adózik többi között Németország pápás tudósainak. Egy Möhlernek, Döllingernek, Hergenröthernek, Hefelenek s újabban Janssennek, az ultramontán történetírás nagy mesterének emlékezetét Lapunk is megörökítette. Nem szabad hát megfelejtkeznie Stöekl Albertről, az ultramontán bölcselettörténetírás sokat emlegetett s hazánk pápás semináriumaiban is jól ismert nestoráról sem. Életrajzát az általa megteremtett »Eichstátter Volkszeifung* 264. száma után a következőkben ismertetjük: Stöekl Albert 1823. március 15-én tanítószülőktől Mőhrnben, Rajorországban született. Elemi iskoláinak atyjánál való befejezése után az eichstátti ú. n. latin iskolát látogatta, a hol a legelsők közé tartozott s írásbeli dolgozataival számos prámiumot nyert. Philos. és theologiai studiumait ugyancsak Eichstáttnek, a bajor néppárti ultramontanismus e főfészkének pápás lyceumában végezte, a hol már akkoriban is nagyon gyanús szemekkel nézték a liberálisabb tübingai és müncheni katholicismus mozgolódásait. Pappá 1848. OettI püspök szentelte, s Wemdingben lelkészi állást is nyert, a hol több éven át a kapucinus klerikusoknak philos. előadásokat is tartott. Majd az eichstátti püspöki lyceum bölcsészeti tanszékét nyerte el. a melyet 1857-ig tartott meg, mely évben püspöke a theol. fakultásba helyezte át. A philosophia szakszerű művelését tűzte ki feladatául, a mire rengeteg tudása alapjan tartotta magát hivatottnak, bár másrészt be kell vallanunk, hogy az eichstátti pápás seminárium tömjénfüstös levegője s a német egyetemi tanszabadságban való hiánya, a melyet sohasem ismert s következetesen elítélt, összes müvein nagyon is érezhető. 1864—1866. adta ki Mainzban három kötetes nagy művét »Geschichte der Pbilosophie des Mittelalters« címmel, a melyről forrásunk azt tartja, hogy olyan >Riesenarbeit*, a melyet egy kath. tudós sem produkált sem előtte sem utána Németországban. E müveért a würtburgi philos. fakultás a doctori címmel tisztelte meg, sőt a münsteri akadémia a philos. tanszékre hívta meg. Itt írta meg »A bölcsészet tankönyve« c. nagyobb művét, mely immár hét kiadást ért s 4-ik kiadásában Zaffery Károly által 1880-ban Szatmárban magyarra is lefordíttatott. Ugyanitt írta meg 1870. »A bölcsészet története* című két kötetes művét, melynek Mainzban 1875. megjelent 2-ik kiadását Répássy János ültette át magyarra két részben Egerben, 1882. Áz 1870. évnek liberális mozgalmai a münsteri akadémiát is érintették, a honnan a klerikális-római szellemű Stöcklnek távoznia kellett. Kedvelt helyére Eichstáttbe tért, a hol klerikális magatartásáért kanonoki stalliumot kapott s a püspöki lyceumon a morál- és iog-* Idézve J. Stalker: »The Preacher and his Models* 177 1. bölcsészeti studiumok előadásával megbizatott. Széleskörű irodalmi tevékenységet fejtett ki a sajtóban s a szakstudium terén. így megírta »A padagogika tankönyve* s »A padagogika története« című műveit, a melyek a Schmidt-féle történettel együtt legfőbb forrását képezik a mi ismeretes Lubrich-féle nagy neveléstudományi tankönyvünknek. »Vallásbölcseletét* és »Aesthetikáját* 2-ik kiadásban ugyancsak Répássy és Zaffery ültette át magyarra 1882. Egerben. E munkáinak sűrű egymásutánban való megjelenése alkalmából kiálltottak föl a német ultramontanismus corypheusai, hogy »nincs olyan német tudós, kiben oly nagy teremtő erő lakoznék, mint Stöcklben«, ki Werner K. (Aquinói Tamás élete és bölcsészetének irója mellett az irodalmi kath. Németországnak legtermékenyebb irója*. A kath. (értsd pápás-középkori) filozófia és padagogika »restaurálása* képezte életcélját, ép azért a hálás XIII. Leó pápa a szent Tamásról elnevezett római akadémiának rendes tagjává, s több olasz philos. és theol. akadémia tiszteletbeli tagjává nevezte ki. Hogy miben áll a kath. philosophia eme restaurálása, arra később még visszatérünk. Széleskörű tanári és irodalmi működése mellett a politikával is foglalkozott. Eichstáttben 1872 óta diadalra juttatta a klerikális irányzatot a liberalismussal szemben, a kulturharc izgalmas napjaiban nyiltan Melchers — Ledochovszky-ék pártjára állott, sőt a 80-as évek elején a bajor parlamentbe is lölkerült. Nemcsak a tollnak, de a szónak is ura volt, s liberális érzelmű politikai ellenfelei, bár tehetségét és szorgalmát bámulták, sokszor a leghevesebb támadásokkal illették. Főtörekvése, mondhatni életcélja, az volt, hogy a középkori tomistikus scholastikát XIII. Leó pápa 1879. aug. 4-iki Tamás encyklikája szellemében restaurálja, a mi Somogyi, Lubrich, Klinger, Kiss J. és Wolafka N. buzgólkodása folytán nálunk is kezd tért hódítani. Ezt szolgálta tollával a sajtóban és a szakirodalomban s hatalmas szavával a kathedrán. Mert hát Stöekl szerint a józan bölcselet fonala Cartesius és V. Rácon rendszerében erőszakosan (sic!) megszakíttatott, a miért is vissza kell térnünk a scholasticismus jeleseihez, főleg Aquinói Tamáshoz s az ő szellemében kell művelnünk a bölcseleti tudományt. »Csak az a bölcselet jogosult« — így olvassuk Stöekl 1883 megjelent »Geschichte der neueren Philosophie« című művében, »mely alakját Aristotelestől, eszméit Augustinustól, s rendszeres kijelentését Apuinói Tamástól nyeri.« A reformációt, mint »az egyháztól s az egyházi tekintélytől való elszakadást* teszi felelőssé az újabbkor állami despotismusával egyetemben a modern bölcselet egész nyomorúságáért, a melyben »a philos. gondolat skepticismussá és materialismussá zsugorodott össze*. Az újabb bölcseleti rendszerek története Racontól és Cartesiustól kezdve föl Kantig, Hegelig s a lipcsei Wundtig »a közös bölcseleti egység lebontásának s az örökös ellentmondásnak a története«, a melyben tudományfejlődésről nem, hanem csak romhalmazokról lehet szó. Mi mást várhatnánk attól a philosophustól, a ki pápája 1883-iki csalhatatlan (?) szózata értelmében a protestantismushan csali >egyházi revolutiót« lát, a melynek eredménye »a nagyra vágyás« s a keresztyén tartalom megbontása. Stöekl szerint a hitújítás nem is egyéb, mint a vallási térre átvitt renaissance, s a hagyományi és tekintélyi elv erőszakos elvetése elkerülhetetlenül a positiv keresztyénség mellőzésére vezetett. Hogy ilyen pápás történetbölcseleti felfogásnak ellentmond a történet s közelebbről a reformáció történetének szelleme és logikája, az nem szorul magyarázatra. A Janssen-Stöckl-féle pápás történetgyártással nem lehet megakasztani a szellemi élet fejlődését. Már pedig a modern böl-