Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-19 / 3. szám

meiből alkotott kincstár, a miből az egyház pénzért anvnyit adott, a mennyire kinek-kinek szüksége volt. »Érdem?!« — gondola Luther. »Mi érdeme lehet egy oly nyomorult bűnösnek, minő az ember? Minél jobb valaki, annál világosabban látja, hogy mily kevéssé jó s annál nagyobb gúnynak tetszik előtte, ha valaki azt mondja, hogy jutalmat érdemelt.* >Nyomorult teremtmények vagyunk* — mondá más alkalommal. — »Bűnben töltjük életünket. Hét éves korunkig eszünk, iszunk, játszunk és alszunk; azután huszonegy éves korunkig négy órán át tanulunk, aztán sétálunk és mulatunk; ötven éves korunkig dolgozunk és aztán megint gyermekekké leszünk. Eletünk felét átaluszszuk; időnk tizedrészét adjuk csak az Istennek s mégis azt hiszszük, hogy jó cselekedeteinkkel kiérdemeljük a mennyet. Ugyan mit tettem ma? Két órán át beszéltem, három órát töltöttem az evéssel s restelkedtem négy órán át! Ne szállj perbe én velem, óh Uram!* Folytonos küzdelem! Mert mit is tehet az ember? Hiszen mindig esendő marad. El is esik gyakran. Fordítsa hát ég felé szemeit, hogy megint felkelhessen. Az Isten, a ki szánja a halandó embert gyengeségeért, kegyelmesen elfogadja telke jó szándékát s ha erőtlenségből hibákat követ el, megbocsátja, látván, hogy Őszinte szívvel akar neki szolgálni. Azt hiszi valaki, hogy ez a tan kötelességmulasztásra visz? Minden tan, a mikor formulává csontosodik, ezt teszi. De, a mint Luther mondja, »a hol igaz hit van, ott a jó cselekedet oly biztosan következik, mint a mily bizonyos, hogy a nap világosságot terjeszt; ha gyenge is az a hit, addig küzködik, míg áthatol a kétely ködén, mely körülveszi. »Az árpát* — mondja máshol — >melyet sörré főzünk, a lent, miből ruhánkat készítjük, meg kell előbb törni s csak azután használhatjuk. így kell a keresztyénluk is szenvednie. A természeti embert meg kell törni és gerebenelni. Az embernek meg kell halnia, hogy a magasabb élet létre jöhessen. Előbb meg kell ölettetnünk, csak azután támadhatunk új életre.* A modern költő. Goethe ezt az igazságot így fejezi ki: »A természeti ember olyan, mint a vasérc. A kohóban megolvasztják. Az üllőn ruddá kovácsolják. Új természetet ölt fel és — acéllá lesz. Ez volt az a tan, vagy inkább igazság, (a tan szó a kuruzslók gyógyszereire emlékeztet), a mely Luther lelkében életre kelt s Európának új életet adott. Ez volt az a láng, a mely kicsiny szikrából támadt, de utoljára minden német család tűzhelyén felélesztette a hamu alatt pislogó parazsat. Luther élete maga volt az egyszerűség. Szegény maradt mindvégig. Könnyű lett volna neki pénzt szerezni, de ő a helyett, a sok szellemi munka közepett, esztergályozgatott, hogy csak élhessen. E mellett kedélyes ember volt s szerette az ártatlan mulatozásokat. Asztali beszédei, melyeket barátai gyűjtöttek össze, egyike a legszellemesebb könyveknek. A szerzetesi elméleteket elvetette, de mértékletes volt mindig. Egy darab kenyér meg egy kevés hering, ez volt a rendes eledele. Egyszer négy napon át semmit sem evett, mert mindenét odaadta a még szegényebbeknek. Mivel jószívű volt, sokan fordultak hozzá segedelemért. Egyszer arra kérték, hogy adjon nyolc forintot egy szegény menekülő apáca felruházására. »Hol veszek én nyolc forintot?* mondá. Ajándékba kapott tálait adta el aztán, hogy csak segíthessen a nyomorulton. Melanchton azt mondja róla, hogy ha nem ingerelték, türelmes volt. A pápaságot gyűlölte, de a pápistáknak kész volt vallásszabadságot adni. Azt mondta: »Ha nem követnek, nem kényszeríttetjük őket. Ők ugyan üldöznek, égetnek s nyakaznak bennünket, a hol csak tehetik, de mindenkinek meg kell engedni, hogy lelkiismerete szerint higyjen; a hitért feleljen mindenki az Alkotó előtt!* Erasinus azt mondta, hogy Lutherben két termé-' szet van. Egyszer úgy beszél, mint egy apostol, máskor meg valósággal dühöng. Az igaz, hogy Luther sokszor nem igen válogatta a kifejezéseket. Egyszer VIII. Henrik, a ki eleinte jó pápista volt, Luther ellen támadt. Luther azt gyanította, hogy az ellene írt könyvet angol püspökök írták s ugyancsak rátámadt a thomistákra. így nevezte őket, mert Aquinói Tamás iratait tartották a főbölcseségnek. »Csak rajta! Égessetek el, ha mertek! Itt vagyok; csak támadjatok rám! Szórjátok szét hamvaimat, szellemem mégis üldöz. Míg élek, mindig ellensége leszek a pápaságnak. Ha meghalok, még inkább az leszek. Ti thomista disznók! Luther lesz a medve és oroszlán, a mely utatokat állja. Nem hagyok addig békét, míg ki nem paskolom velőtöket!* Erős szavak, de a kor a harc kora volt. Azokhoz a püspökökhöz szólt, a kik Smithfieldet elárasztották az égő emberi test szagával. Luther olyan volt, mint a természet erői. Rettenetes, midőn nekizúdul, de fenséges, a mikor megpihen. A hiúságból mákszemnyi sem volt benne. >Ne nevezzétek magatokat lutheránusoknak* — mondá — »nevezzétek magatokat keresztyéneknek. Kicsoda és micsoda Luther? Luther feszíttetett meg a világért?* A zenét nagyon szerette. Énekei a német nép legfenségesebb érzelmeit fejezték ki. A zene szerinte Istennek legdicsőbb adománya. »Á Sátán gyűlöli a zenét* — mondá — »tudja, hogy az kiűzi belőlünk a rossz szellemet*. Sokat foglalkozott a természettel. Sejtelmök sem volt az embereknek botanikáról, igazságokról, a mikor Luther már megmondotta: »A házasság elve átvonul az egész természeten s virágok, mint az állatok, hímneműek és nőneműek*. Ha szép kertet látott, valóságos szónoklatot tartott annak ékességéről. Egyszer április havában megfigyelte a rügyek fejlődését s így kiáltott fel: »Dicséret Istennek, a Teremtőnek, a ki a halálból életet hoz elő. Nézzétek e rügyeket! Ezek a feltámadás jelképei. A tél halál — a nyár feltámadás. E kettő közt van a tavasz és ősz, a bizonytalanság és változás korszaka. A közmondás azt mondja: Ne várj szép időt Május előtt! Imádkozzunk a mi Atyánkhoz, hogy adja meg a mindennapi kenyerünket !* »Üj korszak kezdődik* — mondá egy más alkalommal. Végre-valahára gondolkozni kezdünk a természetről, melyet Ádám esete megrontott. Mindenben a Teremtő nagyságát és dicsőségét látjuk. A Mindenható kezét, végtelen jóságát felismerhetjük a legszerényebb virágban is. Dicsőítjük, magasztaljuk s áldjuk őt s a teremtésben az ő igéjének erejét ismerjük fel. Ő szólott és — lőn. Az őszi barack magja kemény, de mégis megtörik, a mikor itt az ideje. Vagy ott a tojás. Ha még nem láttunk volna tojást s egy utas hozott volna egyet Calcuttából, hogy csodálkoztunk volna! Ha valaki rózsát tudna csinálni, egy országot adnánk neki. Nos, a világ tele van rózsákkal s más szép virágokkal és ügyet se vetünk rájok*. Sok mindent szeretnék elmondani Lutherről, de csak házasságáról szólok még. Froude után angolból (Vége köv.) Szabó Aladár.