Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-06-14 / 24. szám

Mely véleményezésre az egyházmegyei közgyűlés végzése ez: >A tanügyi bizottság véleményezését az egyházmegyei közgyűlés helyeselvén, azt batározatilag elfogadja«. Minthogy pedig az eddigiekből nem tűnik az ki világosan, hogy az időközi jövedelem, fele a tanítói testületnek közpénztárát, vagy gyámpénztárát illeti-e: azért ez iránt 1895-ben az egyházmegyei gyűléshez újból kérdés intéztetvén, az 1895. évi gyűlési jegyzőkönyv 37-ik száma alatt válaszul ez a végzés áll: * Az ürességben levő tanítói állomásoknak időközi jövedelme csak a gyámpénztárt illeti«. Lássuk már e rendszabálynak — úgy a mint adva van — a gyakorlatban való alkalmazhatását, figyelemben tartva azt is, hogy jelenleg tanítószükség van; s épen e miatt az üresedések főként a kisebb jövedelmű állomásokban fordulnak elő. Megüresedik hát egy kisebb jövedelmű tanítói állás. Az iskolatartó gyülekezetnek az volna az ügyérdeke, hogy az mielőbb betöltve legyen, s folyamodik az esperesi hivatalhoz, hogy küldene egy helyettes vagy segédtanítót, a ki legalább a rendes tanító választásáig a bizonytalan tartamú időközre eleget tenne. Küldene is az esperesi hivatal szívesen, de nincs, hanem e helyett elrendeli a pályázat hirdetését. A pályázat-hirdetés lefolyásáig eltelik egy pár hó; de a kisebb jövedelmű állomásokon mai napság könnyen megesik, hogy az első pályázat-hirdetés sikertelen marad, tehát meg kell azt ismételni, a mi újra több időbe kerül, úgy hogy bele telik fél év, vagy még több idő is, még nagy úgvgy el-bajjal tanítót lehet kapni. A megválasztott új tanító azonban látván a jobbnál-jobb tanítói pályázat-hirdetéseket, rövid idő múlva ismét távozik s az elhagyott iskola újra belejutott a tanítókeresés idővesztő és unalmas experimentálásába. Hogy már ez az időnkénti huzamos szünet is nagy baj az egyházaknak, magától érthető. De jön az esperesi felhívás a presbyteriumhoz, hogy az időközi jövedelem félét adja ki a tanítói testületnek. Hiszen ki is adná az, ha azt ugyan beszedhette volna. De midőn ezt az adózó szülőktől vagy egyháztagoktól annak idején követelte, azok azt felelték, hogy fizetnek akkor, ha látják a tanítót s fizetnek annyit, a mennyire szolgált; ha pedig a tanítói testületnek kell az időközi jövedelem fele, necsak kérne, hanem adott volna is valamit, állított volna időközi tanítót a conventio bizonyos részére, a többi részszel aztán jutalom fejében ha rendelkeznék is ! Röviden szólva az időközi jövedelmet békességes úton nem lehet beszedni; darázsfészekké válik az egész adózó közönség, a gyülekezet meghasonlik elöljáróságával, papjával, hatóságával, tanítót nem tud állítani, de tud exequálnil csak követel, de nem áld. Ilyen lehetvén a fenti rendszabály alkalm clZciScL gyakorlatban: önként következik, hogy a rendszabály időszerűtlen, igazságtalan és békezavaró. Egyik nagy hibája ugyanis az, hogy oly időszakban keletkezett, a mikor a tanítóhiány miatt kivált a kisebb állomások félévig vagy még tovább is üresedésben maradnak. És ha nagy ügvgyel-bajjal betöltetnek is, rövid idő múlva ismét üresednek, a mint hogy erre gyakori esetek is vannak. Már ha a tanítónak bőviben volnánk, akkor legfelebb egy pár hó alatt be lenne töltve az állomás, nem eshetnék meg utána oly hamar az újból üresedés, s 10, 12 év alatt ha lenne is egyszer egy pár hónapi időközi jövedelem, a miből kegyes adományrészt kellene adni: van annyi jóakarat és béketűrés a teherviselőkben, hogy nem fakadnának ki érte. A tanítóhiány korában azonban ama rendszabály nem épen alkalmas. De meg nem is igazságos. Az volna az igazság, hogy a kinek joga van, legyen kötelessége is. Ha a tanítói testületnek van bizonyos része az időközi jövedelemben, gondoskodnék arról, hogy a többi részre állítson ideiglenes tanítót, ha pedig ezt nem tudja megtenni: a részre se legyen igénye, máskülönben ott arat, a hol nem vetett. Az iskolatartó gyülekezetre nézve meg az volna az igazság, hogyha áldozatot kívánnak tőle ide vagy amoda: legyen az áldozattételnek valami olyan értelme, hogy azon megnyugodni tudjon. Megnyugszik akkor, ha az áldozattétel valami úton vagy alakban most vagy jövőre magára is visszaháramolhat. De itt nem ilyen áldozattételről van szó; itt az csak egy testület érdekének használ, magának az ügynek pedig, a gyülekezet iskolaügyének semmit sem, A szóban levő rendszabály azonban még más oldalról sem igazságos. E rendszabály nem ott keresi az adományt, a honnan az könnyen tellenék, mert a nagyobb jövedelmű állomások ritkán üresednek, hanem odajár a valamiért, a hol abból minél kevesebb van. a gyakran üresedő kisebb állomásokhoz. Nem arról a fáról kívánja a gyümölcsöt, a melyik rakva van, hanem arról a szegény fügefáról, a melyik még a gazdájának sem terem eleget. Hogy aztán a nem igazságos gyakorlat még békezavaró is, alig szükség mondani. Oly időket élünk, a mikor a nép még úgyis nehezen fizeti a papját, tanítóját, ha azoknak szolgálatával él. Ez a rendszabály pedig azt kívánja, hogy az iskolatartó gyülekezet, ha a tanköteleseit senki nem tanítja is, azért mégis csak fizessen; fizesse pedig nem azt a tanítót, a ki nincs, hanem azt a tanító egyesületet, a melyik ugyan van, de a kinek a jövedelmezés fejében semmi kötelessége nem volt. Ez a rendszabály kívánja az iskolaszékektől, hogy zaklassák a gyülekezetet oly adónak fizetésére, a minek az semmi hasznát érezni vagy belátni nem képes, és így megadni sincs szándéka. Ez a rendszabály kívánja az egyházak elnökeitől, a lelkészektől, hogy elöljáróságon és gyülekezeten erőszakoskodjanak a tanítói fizetésért egy kívül eső célra akkor, mikor a magukét is csak perpatvarral, gyűlölködéssel és hiányosan szedhetik be; ha pedig az odiosus szerepre nem szívesen vállalkoznak, akkor, mint buzgóság nélküli, heverni akaró szolgák ítéltetnek meg Ha a teherviselő közönségnek így lehetne szólni: Sajnos bizony, hogy a te iskolás gyermekeid tanító nélkül vannak, de mégis meglehet az a vigasztalásod, hogy legalább arra az időre nem fizeted a tanítót. Ezen mind keserű, de osztó igazságon megnyugodnék a nép, némelyik tán szeretné is. Vagy ha így szólhatnánk: no nézd! ezt az időközi jövedelmet ugyan meg kell fizetned, de ezt majd olyan közös célra fordítjuk, a mire te rászavazol, a mi mindnyájának használ. Ebben is volna megnyugtató. De midőn a fizetési kötelezettségnek nem lehet békítő nevet adni: akkor a követelés mi volna egyéb, mint lélekháborító, meghasonlás szerző rabszolga-munka ? ! Ha pedig — végül — e rendszabály nem úgy alkalmaztatik a gyakorlatban, mint a hogy adva van, hanem talán tekintetbevételekkel, kivételes eljárásokkal: úgy az csak árt a többi rendszabályok tekintélyének, midőn az ezekben való hitet gyengíti; de meg nem is alkotmányos administratio. Tisztelet legyen a jó rendtartásnak; hanem talán még sem kellene mindenhez chablont csinálnunk, mely tetszetős lehet ugyan első tekintetre, de sokszor ellenkezik a természetességgel, vagy még az igazsággal is. Hogy van-e létjoga egy olyan rendszabálynak, mely a fentiek szerint időszerűtlen, igazságtalan és békerongálő : ennek megítélését az intéző körökre bizom. Én részemről »Animam salvavi«. Herpai,