Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-05-10 / 19. szám

amaz igaz könyekre. melyek gyászos koporsójára hullottak, hogy letegyem az elismerés virágaiból font koszorút e díszes kör nevében jeltelen sírjára: óh, engedjétek meg, hogy bemutassam őt, mint lelkipásztort a terhes, de gyönyörűséges pálya küzdelmei között, bemutassam őt, mint embert, családja és hazája iránti érzet szeretetének melegével. lelkesedésével. Ha a kép megrajzolásához itt-ott talán erősebb színeket használok, ha fényoldalai mellett az árnyoldalakat talán nem igyekeztem feltüntetni a maga meztelenségében : mentsen ki azon általános felfogás, hogy sírok felett csak engesztelő szózat zenghet, mert az emlékezet szava kíméletlenül senkit nem bírál, nem vádol; inkább felejt és megbocsát. Minden habozás nélkül, lelkem meggyőződéséből kimondom, hogy nem ismerek szebb emelvényt e földön, mint a katódra, nem ismerek pályát, mely fontosabb, méltóságosabb volna, mint a lelkészi pálya. Igaz ugyan, hogy e mai önző világ s e világban sok lelkipásztor is nem tartja sem a katédrát legszebb emelvénynek, sem a lelkészi pályát legfontosabbnak, legméltóságosabbnak. De hát ennek az oka abban keresendő, mert ma minden pálya a szerint áll vagy esik, a milyen anyagi jutalmat képes biztosítani; csábító, vonzó ereje azonnal megszűnik, mihelyt a pálya nem nyújthat jólétet, rangot, méltóságot ! Hirdetni Isten igéjét, templomban és templomon kívül, plántálni a hit, remény és szeretet virágait, a kételkedő keblekben irtani a gyomot és dudvát, hogy tisztaságban tündököljék a szív, mint az emberi érzések, indulatok, vágyak központja, világosság lenni a sötétségben, felgyújtani a reménység csillagát sötét sírok fölött: óh, mi gyönyörű, óh mi felséges élethivatás! És a világ tán jutalommal, elismeréssel fizet a szent munkáért?! Ha jutalomnak veszsziik azt, midőn sok évi fáradozásunk, komoly előkészületünk után fölkeres a hívek bizalma. S vállainkra rakja az anyaszentegyház összes gondjait és terheit, hogy mi küzdjünk ő érettök földhöz ragadt szegénységben, lealázó nyomorúságban, de az erény és igazság diadalát, a híven végzett munka jutalmát prédikálva síron innen, síron túl: óh, akkor elismerésről, jutalomról lehet szó. Ha jutalomnak veszszük azt, hogy mi is, miként Krisztus, életünket és vérünket áldozzuk fel a hívek javáért, boldogságáért, lelki üdvéért azon reményben, hogy a jól végzett munka tudatában bírjuk lelkiismeretünk helyben hagyó ítéletét, megkapjuk oda fenn a hervadatlan koszorút: óh, akkor jutalomról, elismerésről lehet szó! Boldogult tiszttársunknak is ennyi jutalommal kellett beérnie. Élete delén lepte meg a gyilkoló betegség s még mielőtt tanuja lehetett volna a lelkészi özvegyek és árvák sorsa jobbrafordulásának, mielőtt a mi reménységünkkel gondolhatott volna a lelkészi pálya jól megérdemelt jutalmára, elismerésére: iszonyatos lelki-testi kínok között vált meg az élettől, hogy koporsójára őszinte könyeket hullatva boruljon le a részvét angyala. 45 évre terjedő életében mennyi küzdés, mennyi hányattatás! Abauj-Tornamegyének Szent-István-Baksa nevű községében született s mint a legtöbb falusi iskolából tanulni vágyó szegény ifjú. ő is a lelkészi pályára lépett nem kényszerítésből, de szive-lelke sugallatát követve. Csalogatta Őt e pályára a hivatal egyszerűsége, tisztessége mellett azon erős meggyőződés is, hogy milyen felséges hivatás lesz az övé, ha mint a nép gyermeke elérheti vágyainak netovábbját! De még akkor ifjú szívvel, derült lélekkel az egyszerűség mellett nem látta a szúró töviseket. miket a méltatlanság és üldöztetés szokott teremni az Úr prófétái részére. Tanult mind végig kitartó szorgalommal az elsők között s mikor a pataki főiskolát elhagyta, egy képzett ifjú önérzetével, egy fiatal Timotheus lelkesedésével s mindenek fölött magasztos vágyakkal, nagy reményekkel kötötte fel palástját. Mikor aztán meggyőződött arról, hogy az élet másképen osztályozza az embereket, mint az iskola, mikor látta, hogy a kápláni változatos évek csak újabb és újabb csalódásokat hoznak számára: lelkesedése lelohadt s többé nem bízott a fényes jövőben. Az anyagi gondok és zavarok is keserítették lelkét s ha prédikálta is Jézussal szólva : »az én országom nem e világból való«, hiányzott lelkéből épen a világgal való kibékülés s már ekkor befészkelte magát szivébe az elégületlenség nyugtalanító érzete. Új világ tárult szemei elé, midőn nyolc évi káplánkodás után a s.-kazai népes és virágzó egyház választotta meg papjává. Ez egyházban kezdődik és végződik lelkészi működése ! Ha a jó lelkipásztortól csak annyit kívánna az egyház és társadalom, hogy katedráját végtelen sokra becsülve gyönyörű szónoklataival meggyőzze, megindítsa és tettekre buzdítsa hallgatóit, ha csak annyit kívánna, hogy' az igazság és erény országát terjeszsze gyülekezete kebelében tűzzel, lélekkel, vasvesszővel, ha csak annyit kívánna, hogy az egyház önkormányzati jogait megtartva, a szentesített törvényekből egy betűt sem engedve mindhalálig védje egyháza igazait : akkor a megboldogult kitűnő lelkipásztor volt. De ha az egyház és társadalom az emberekkel való bánásmódot még a személyeket is megválogatva, a lelkipásztori erények közé sorozza, ha szerinte az egyház anyagi jóléte, gyarapítása ép oly fontos teendő, mint az erkölcsi felvirágoztatás, ha szerinte a kígyói okosság és galamb szelídség sokszor többre becsülendő, mint a merev igazságért való kíméletlen harc: akkor az elhunytban meglátjuk ama kitűnő tulajdonok mellett a hibákat, gyarlóságokat is. Lehet, hogy ő mint lelkipásztor ama krisztusi elvek magaslatára akart emelkedni. hogy mindnyájan egyenlők, testvérek vagyunk s nincsen különbség úr és szolga között. De elfeledte, hogy mindaddig, míg lesz gazdag és szegény, a válaszfalak le nem dönthetők. És ha mégis bátor lélekkel, szilárd meggyőződéssel harcolnánk e válaszfalak lerombolásán : első volna épen az Úr szolgája, a kit e romok eltemetnének. Lehet, hogy működésében a szigorú kálvini felfogás, az igazság meggyőző ereje és hatalma lelkesítette : de elfeledte, hogy merev igazság szeretetébe a legtöbbször a szenvedély és gyűlölség hangja is beleszólalt. Lehet, hogy összes hibái és gyarlóságai régi lappangó betegségében gyökereztek, de végzetes tévedés, ha az Ur szolgája csak hirdeti a szeretet és békesség evangéliumát, de maga nem tiszta tükör sem a szeretetben, sem a békességben. Mint szónok kedvelt és népszerű volt. Kellemes külseje és hangja, bátor föllépése és meggyőző ereje lebilincselték a hallgatóságot. Még betegen összeroskadva is lelkesedéssel hirdette Isten igéjét, s végtelen fájdalom borult szivére, midőn érezte, hogy nemsokára ki fog hullni kezéből az evangelium fáklyája. Mint káplán több helyen énekkart szervezett, másutt népkönyvtárat alapított, gyülekezete templomából a diktaiási rendszert kiküszöbölte, templomát sok költséggel, de ízléssel kijavíttatta s a jól végzett munka teljesítésében bírta az öntudat édes jutalmát. Sokat fáradozott a testületi szellem fejlesztésén, ápolásán s az értekezleti kör megalakítása körül neki nem