Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-04-26 / 17. szám

vagyon, család, házasság, vallás és állam nélkül, melynek jellemzőbb rajzát azonban inkább Madáchnál »Az ember tragédiája« XII. színében olvassuk. Az embernek önkénytelenül kedve jön azt kérdezni: lehetséges ez ? Lehetséges az, hogy az embereket megfoszszuk privát birtokuktól s azt közössé tegyük. A birtok kétféle : szellemi és anyagi, nos hát mindkettőt az egyesek helyett az egész szolgálatára rendelni? Ugyan gondoljuk meg igazán : lehetséges ez ? De képzeljük el, hogy lehetséges, tehát az embereket csoportonként, mondjuk területenként — mert hiszen nemzet és haza többé nincs — belekényszeríti valami különös hatalom, a mit azonban most még bajos megtalálni, több-kevesebb falanszterbe, hol az egyik eszével, a másik testi erejével szolgál a köznek. Nos hát eléri-e az emberiség a boldogságot? Enni kap mindenki, ez az egy bizonyos, de hiszen enni kapnak az istálló barmai is. ezt irigyeltük tehát, ez volt lelkünk ideálja? De minő áron nyerné meg ezt az ember? Az egyéni önállóság, függetlenség, és a mi ezzel szorosan összefügg, esetleg a családi élet feláldozásával. Ez pedig egyszerűen lehetetlen, mert ez annyi volna, mint az Istenalkotta emberi természet megváltozása, mire még talán a socialismus sem képes! ? Szinte megborzad az ember, mikor azt látja, hogy a socialisták közül némelyek a család megszüntetéséig jutottak, a nőközösséget hirdetik, s a szabad szerelemről ábrándoznak. Az emberiségnek voltak romlott korszakai és romlott tagjai, de ily aljasságra még sem tudott vetemedni soha. Hát miben különböznék akkor, az emberiség az állati tenyésztelepektől, ha ezt sikerülne megvalósítani?! A család az állami és társadalmi életnek egyedüli biztos alapja, minden szépnek és nemesnek forrása és ezt ne féltsétek soha, mert nincs olyan hatalom, mely ezt valaha megdöntené, már csak azért sem, mert ezzel szorosan összefügg az embernek egy másik erős ösztöne és tehetsége: az önállóságra való törekvés. A legutolsó ember is arra törekszik, hogy saját otthona legyen, melyre Madách Ádámjával azt mondhassa: ez az enyém (III. szín). Hogyan képzelhető már most, hogy levetkőzve természetét, beálljon a köz rabszolgájának, melyben munkája és jutalma, szórakozása és egész élete schémák közé legyen szorítva. És a midőn a szociáldemokraták magukat világpolgároknak nevezve, hazáról, nemzetről mitsem akarnak tudni, vájjon oly könnyűnek tartják mindennek megvalósulását ? Az ó- és középkorban nem egyesek, hanem egész néposztályok állandóan el voltak nyomva és mégis a történelem tanúsága szerint, ha a haza veszélyben forgott, azok az elnyomott tömegek is ott ontották a vérüket a csatamezőn. A történelem logikája pedig a legerősebb logika, erősebb még talán a mai szociáldemokratákénál is. Ne féltsük tehát a nemzetek és államok lételét, legalább ettől a mozgalomtól ne. Sokkal erősebb alapja van a hazaszeretetnek a külvilágban és az ember belvilágában, hogy sem egész tömegek, népek, nemzetek lelkéből a socialismus eszméi kiirthatnák. De hát hogyan nézne ki az ember család, haza, felekezet nélkül? Képzeljünk el egy ilyen világpolgárt egy közös műhelyben, ugyan gondoljuk csak el, mi ösztönözné a munkára és erősítené annak fáradalmai között az ilyen kifosztogatott embert? A munkára nemcsak testi, de nagymérvű lelki erő is kell, vájjon lenne-e ebben a közemberben valami nagyobb szabású munkakedv, törekvés ambíció, mikor tudja, hogy munkájának eredménye nem az övé, hanem mindenkié és ha kevesebbet s kisebb kedvvel, buzgalommal dolgozik, úgy is jó, a fődolog csak az, hogy a kiszabottat elvégezze. Higyjék el Uraim! hogy a munka megszűnnék áldás és élvezet lenni, hanem nyűggé és kényszerré változnék. Van abban valami ingerlő, mikor az ember tudja azt, hogy munkája neki használ s megfordítva, állapota attól függ, mennyit dolgozik. Az én szülővároskámban gyakorta ismétlődik a föld népe között ez az eset: a legény odaházasodik a lányos házhoz, mi által egy új családnak válik tagjává, munka és élvezet közössé lesz. Nagyon sok esetben, főként ha a legény megfelelő vagyont is vitt, szakadásra kerül a dolog az új pár és az öregek között, mert az ifjak nem látván munkájok közvetlen eredményét, ott hagyják a közös fészket, azt mondván: nem dolgozunk nekik is! Nem akarom most ezt az esetet a ker. morál szempontjából elbírálni, csak a benne kihegyesedő lélektani törvényre akartam a figyelmet felhívni. Én azt hiszem, ilyesvalamit érezne és gondolna az a falanszteri ember is, mikor látná, hogy míg ő nemes ambícióval dolgozik, addig más gépies munkával is megél. Az embernek el kellene veszteni a munkakedvet. Es végre — hogy még egy nagyon fontos dologra utaljak — megszűnnék a felebaráti szeretet érzése és gyakorlása is a szocialismus által teremtendő társadalmi viszonyok között. Ha a jogot átvette a köz, viselje az abból folyó kötelességeket is, ezt mondaná az egyes és ezzel a közre, mint a vagyon birtokosára utaltatnának a szegenyek és szenvedők. Az embert, mint szabad, legalább relatíve szabad egyéniséget épen annak tudata készti a jótékonyságra, hogy Ő, kinek többje van, többre is köteleztetik, tehát mint egészséges vagy vagyonos köteles a betegekkel vagy vagyontalanokkal szemben. így tanította ezt a Krisztus is. Igen, de most a socialismus mindazokat az előfeltételeket megszüntetné, miből folyólag az ember nem érezné magát indíttatva a szeretet műveinek gyakorlására. Voltaképen a szeretet is megbénulna, jó szerencse, ha egészen ki nem halna a szivekből, mert hiszen a szeretet a szív önkéntes érzelme, az egyenlőtlenség érzése szüli, s a család, haza a melegágya, ezek pedig a socialisták által megvetett, ignorált fogalmak. Röviden: én azt hiszem, hogy a mai socialismus, mely előtt csak az anyagi érdek lebeg, megüresítené a szivet, kioltaná, az ember érzelmi világát s géppé vagy állattá alacsonyítaná az embert. Es mégsem tudná a vagyoni különbséget és nyomort megszüntetni. Szegények mindenkor lesznek velünk. De hát mit szóljunk az anarchismushoz? A socialismusnak, communismusnak legalább mégis megmondható célja van, de ennek! ? Minden tekintély, hatalom és felsőség ellen erőszakos küzdelmet hirdet és ízen, fel akarja 33*