Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-16 / 7. szám

átment, akkor az ajtót gyorsan betették. Itt ültek ezek a nyomorultak teljes sötétségben 12—14 óráig egyfolytában, bokáig piszokban, gyakran megijesztve patkányok s effele rémek által. Ha az ajtót nem tették be idején, az nagy bajnak lehetett okozója, a bányák sajátságos ventilációja folyton nagy hőségnek, sőt robbanásnak lehetett minden mulasztás az előidézője; azért aszegényeket mindenhanyagságért kegyetlenül büntették. Ha a gyermek idősebb lett, nehezebb munka várt reá. Akkor szenet kellett kocsira raknia és tologatnia. Fiúk és leányok egyaránt hordták a súlyos terhet, itt-ott 18 hüvelyk széles és 24 hüvelyk magas odúkban. Fiatal leányok hordtak mázsányi terheket. Ha ehhez hozzászámítjuk a felügyelők durva bánásmódját, a gyermekek hiányos öltözetét, a rossz és elégtelen táplálékot, valamint azt, hogy együtt voltak mindkétnemű öregek és fiatalok, akkor elmondhatjuk, hogy megtörtént minden a szerencsétlenek testi és lelki megrontására. Shaftesbury 1842-ben a parlament elé vitte ezt a fontos ügyet; két órai beszédben védelmezte javaslatát, melyet a ház a hires Peel miniszterelnök ellenzése dacára elfogadott. Az eredmény az volt, hogy gyermekeket és nőket nem volt szabad többé bányamunkára használni. Az 1842-dik év, mely az angol történetben a bányatörvény behozataláról örökké nevezetes lesz, nevezetes abban a tekintetben is, hogy az angol fegyvereknek Indiában, Afghanisztában és Kínában nagy dicsőséget hozott. Lordunk naplójában érdekes följegyzéseket találunk ebből az időből: »Naponkint érkeznek hírek fegyvereink győzelmeiről ; a szegény Khinaiakat seregünk lekaszálja, mint a füvet. Ilyen módon akarják bevinni keletre a keresztyénséget?* »Végre megkötötték a békét. Örülök, hogy ennek a gyalázatos háborúnak vége van; mert nevezzék bár szavaimat hazafiatlanoknak, én nem tudok őrülni az ilyen győzelemnek. A keresztyének két év alatt több pogányvért ontottak, mint a pogányok keresztyén vért két évszázad alatt. Félek, hogy az ilyen bűnök büntetése nem marad el.« És mi volt az angol-khinai háború oka? Angolország nagy kereskedést űzött az ópiummal, az ópium kivitelét az angol-indiai kormány monopolizálta; természetesen, legnagyobb mértékben a khinaiak fogyasztották az opiumot. A khinai kormány rájött az ópium szívás rendkívül káros voltára és szigorú rendeleteket adott ki ellene, minek következtében a kantoni kormányzó, 28,000 láda opiumot, 40.000,000 font sterling értékben, az angol kereskedőktől bekövetelt és megsemmisített. Egyéb ellenségeskedések után kitört a háború, melynek célja a nyerendő kárpótláson kívül az opiumbevitel biztosítása volt, mindkettőt megnyerték az 1842-diki békében. Mai napig is tart még ez a nagyon is kifogásolható üzlet. De már akkor voltak elegen, kik úgy voltak meggyőződve, hogy az angoloknak bibliát és opiumot egyszerre vinni be Khinába s az utóbbival lerontani az elsőnek értékét és egész népet testileg-lelkileg megrontani, mégis csak méltatlan eljárás. Ismét Ashley vette kezébe az ügyet. Ellenfele volt elég, mert szép dolog ugyan a humanizmus, az erkölcs, vallás és több efféle, de mikor az opiumüzlet 1.200,000 font sterling jövedelmet hajt! Ezért nem is mehetett a lord semmire, de legalább annyit megtett, hogy ráirányozta a figyelmet erre a kérdésre. Hát a parlamenten kívül mire volt Ashleynek gondja ? Már régóta figyelemmel kisérte London lakosságának állapotát, és szeme leginkább a hazátlan, hajléktalan gyermekeken akadt meg. Soknak semmiféle lakása nem volt, hanem valami félreeső helyen húzták meg magukat, koldulásból és lopásból éltek, teljes tudatlanságban nőttek fel, belőlük kerültek ki a leghíresebb gonosztevők. Ezeknek a gvülhelye volt az ú. n. Fieldlanc, egy városrész, mely az egész Londonnak réme volt. Lord Ashleynek egyszer szemébe tant egy fölhívás a »Times«-ben, mely támogatást kért egy ú. n. »ragged schooU (rongyos iskola) számára, mely épen ebben a rosszhírű városnegyedben volt. Ezután a lord mindennapos volt ezen a tájon; megnézte az iskolát saját szemével. Alacsony, sötét üreg volt az; melyben csak éveikre, de nem élményeikre nézve fiatal egyének gyülekeztek össze; a tanítók nem bírtak a rakoncátlan tömeggel, mely verekedett, énekelt, mintha ördög szállta volna meg. Az iskolát a gonosz tömeg néha megostromolta, a lámpát elfújta, a könyveket szétszórta. De két évvel ezután, hogy Ashley rátette kezét az ügyre, csend és rend volt az iskolában, szorgalmas növendékek ültek ott, tiszta és világos helyiségekben. 10 év múlva pedig, a lord munkássága folytán volt ott: iskola kis gyermekek, esti iskola munkásoknak, ipariskola, hajléktalanok menhelye, biblimagyarázó órák, miket tömegesen látogattak, »ragged church« (rongyosok temploma), melyet a hajléktalanok látogattak, s összesen 15 keresztyén intézet. A szép kezdet másokat is munkára buzdított és London többi részeiben is folyt a maghintés, úgy hogy 1844-ben már megalakulhatott a »Ragged School Union*, ez a szép belmissziói szövetkezet, mely az elzüllött gyermekek megmentésével és nevelésével ezreket és ezreket adott és ad vissza a keresztyén társadalomnak. A munkások sorsának javítása s az úgy evezett 10 órás bili újból sokat foglalkoztatta nemes lordunkat. A gyári törvénynyel összefüggésben volt a nyilvános oktatás kérdése, a mit 1843-ban tárgyaltak a parlamentben. Lord Aschlev feliratot indítványozott a kormányhoz, melyben arra kérik ő felségét, intézkednék, hogy népének munkás-osztálya részesüljön a morális és vallási oktatás áldásaiban. Indítványát a lord fényes beszédben védelmezte ; a beszéd óriási tetszést aratott; eredményeként a kormány bizonyos mértékig kötelezővé tette az iskolalátogatást. Az eddigi munkástörvények hiánya főleg abban volt, hogy csak a 13 éven aluli gyermekekre nézve szorította meg a munkaidőt. Lordunk és társai ellenben ki akarták azt terjeszteni az összes női munkásokra. A kormány végre törvényjavaslatot adott be, mely 12 órai munkaidőt indítványozott; de a lord és társai nem engedtek. Peel miniszterelnök előadta, hogy ha a lord törvényjavaslata (t. i. a 10 órás bili) keresztülmegy, annak káros hatása volna; különben is van még elég iparág a szövőiparon kívül, hol a 10 órai munkaidő indokolt volna. Akarja a ház, hogy a 10 órai munkaidő ezekre is kiterjesztessék? A ház hatalmas »igent« kiáltott rá. Peel, kissé meglepetve a váratlan fordulat által, azt mondta: * Akkor nem látom be, miért ne szabnók a mezei munkások munkaidejét is 10 órára?« »Megteszszük azt is«, kiáltott az egész ház. Peel egyelőre mégis tudott kis többséget szerezni. Azonközben pedig megkínálta Shaftesburyt kormányzó állással Irlandban, de a lord rögtön átlátta a miniszter céljait, és nem fogadta el az ajánlatot. 1846 júniusban Peel visszalépett, helyét lord Russel foglalta el, ki már képviselő korában mandatumot kapott arra, hogy a 10-órás bilit védje. 1847 május 3-kán az alsó ház 63 szótöbbséggel elfogadta azt, június elsején pedig elfogadta a lordok háza is. Lord Shaftesbury e napon azt írta naplójába: »Épen most ment keresztül a bili a harmadik olvasáson. Hogy köszönjük meg az Úrnak ennyi jóvoltát? Adja az Úr, hogy a munkások az ő nevének adjanak dicsőséget. Áldassek az Úr, áldassék a Jézus nevében*. Nagy lelkesedés volt az egész országban, ünnepeket rendeztek, emlékpénzt vertek, és egy ilyen ér-