Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1896 (39. évfolyam, 1-52. szám)

1896-02-16 / 7. szám

energiát adtak volna azok megtartására, hanem saját rossz példájokkal csak növelték a nagy romlottságot. Mennyi szép eszmét hirdettek a humanisták, de a bor, meg a jó élet, meg az ismeretek által szerezhető gyönyör képtelenné tette őket ama kín megértésére, melyet az üdvössége után sóvárgó lélek érzett. Jegyezze meg mindenki, hogy a középkor e nagy hitetlenei és tudósai, a kik helylyel-közzel a legradikálisabb elméleteknek hódoltak, új utakat törni az emberiség számára nem bírtak, sőt beálltak pápai könyvtárnokoknak, egyházi előkelőségeknek, sima udvaroncoknak. A hitetlenség élősdi volt mindig s pozitiv alkotásokra nem képes. Lutherek és Kálvinok kellettek, a kik megvizsgálták az Isten mélységeit, a kik befogadták a Krisztus erőit, a kiket emberi hitványság, élv, dicsőség nem vonzott s a kik készek voltak nyugalmat, állást, vagyont, családot, földi szabadságot, sőt életet áldozni, de a Krisztustól el nem tántorodtak. Az ember úgy csodálkozik, a mikor ma azt hallja, hogy ilyen emberek alig 300—400 éve még éltek a föld színén. Emberek, a kik a legrettenetesebb és a leghatalmasabb egyházi tekintély* lyel szakítva, mégis a hitetlenség örvényeiben el nem sülyecltek. Emberek, a kiknek lelke utált minden aljasságot s a kiknek Isten volt erős váruk ós legfőbb gyönyörűségük. Emberek, a kik elborzadtak volna, ha valaki az állította volna, hogy a megfeszített és feltámadott Krisztus nem szükséges az üdvösségre, vagy hogy a Krisztus evangéliumának nincs átalakító, világokat győző ereje. Fájdalom, e férfiak példáján nem okultak még azok sem, a kik az ő nevükről különös büszkeséggel nevezik magukat lutheránusoknak ós kálvinistáknak, de a kiket ők a Krisztushoz utasítanának, ha élnének. Még nagyobb fájdalom, hogy a Lutherek jelentőségét a nagy világ még kevésbbé érti. Hínárba jutottunk már megint. Nagyon is elhanyagoltuk az élő öntudatos evangeliumi hit ápolását s azért az erkölcsi élet is a legutálatosabb jelenségeket tárja elénk. Vagy talán azt kellene mondanunk, hogy a legutálatosabbakat nem is tárja elénk, hanem a sötétségben ós homályban hagyja, hogy ne lássuk a szent eszmények lábbal tiprását, az emberi lelkek adásátvevését, a családoknak undok betegségekkel való megmérgezését. Hova meneküljünk? Annak a hatalmas egyháznak karjaiba-e, a mely oly nagyon emlegeti a keresztyénséget s a melynek papjai szinte lehetetlenné teszik a családi élet szentségéről való helyes felfogások erősödését s a mely a népet távol tartja a Krisztus örök evangéliumától? Vagy annak a divatos hitetlenségnek karjaiba vessük-e magunkat, a mely olyan nagyon tetszik a léha világfiaknak s a mely az egyházon kívül hadat izen a társadalmi rendnek, az egyházakon belől pedig buzgó, hiterős ősök által gyűjtött javakat élvezi, s a mellett az evangeliumi hitet jéggé fagyialja s az egyházakat sorvasztja, bénítja, ós érzéketlenül nézi az erkölcsök romlását, a nyomor és bűn terjedését, s még csak kis ujját sem mozdítja a keresztyén szeretet ós szentség érvényesítésére ? Vagy sehová se menekedjünk? Megelégedjünk az ősök hitének emlegetésével s egy kis duzzogással? Megelégedjünk az egyházi szervezet tatarozásával, a külső tényezők megszerzésével, hogy a benső hitélet hiánya ne tűnjék fel oly nagynak? Kövessük a Lutherek példáját. Meneküljünk a Krisztushoz s vegyünk tőle lehetőleg még több erőt, több hitet, több szeretetet, mint Luther ós társai vehettek. Törjünk új utakat. Gyűjtsünk mindenkit a Krisztus zászlaja alá! Ne higyjük, hogy egy őszinte imát is hiába küldünk az egek Urához! Ne higyjük, hogy az Isten igéjét csak egyszer is hiába hirdetjük! Ne higyjük, hogy akár a legkisebb szeretetmunkát is hiába végezzük! Menjünk törhetlenül előre. Szálljunk szembe a bűn minden fajával, mindenek előtt pedig szakítsunk saját hibáinkkal, előítéleteinkkel s mindazzal, a mi bennünk az Isten akaratával ellenkezik. Tanúsítsunk szigorú ós nagyobb határozottságot minden képmutatás, vakhit. Krisztusellenes tagadás és pogányos életmód ellen. Hívjunk fel bűnbocsánatra mindenkit s a ki kész a javulásra, azt emeljük fel ós gyámolítsuk. Adjunk keresztyén munkát a társadalom minden rendű és rangú tagjának. Terjeszszük a világosságot s győzzük meg a világot a felől, hogy a ki a megfeszített ós feltámadott Krisztust megtagadja vagy nem az ő szelleméhen él, az bűnt követ el maga és az emberiség ellen. Terjeszszük a szeretetet, de necsak szóval, hanem az önzés megtörésével a szivekben. A hol nyomor és insóg van, ott mondjuk ki, hogy segíteni kell okvetlenül s ha nem akarnak az emberek segíteni, hát mennydörögjük füleikbe, hogy a nyomor a bűn mnlegágya s emlékeztessük őket arra, hogy az Isten sáfárságul adta a javakat és jaj annak, a ki nem jól sáfárkodik. így ünnepeljük meg Luther halála évfordulóját. Ne elégedjünk meg annak a szervezetnek jól-rosszul fentartásával, a melyet ő ós társai Isten segedelmével megalkottak, .hanem vigyük előbbre az ő munkájokat, A Jézus Krisztusnak megnyerni mindenkit, ez legyen a jelszó. E jelszó eligazít az óriási zűrzavarban. E jelszó, ha igazán szivünkből fakad ós nemcsak ajkainkon hordoz-