Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-07 / 6. szám

Evang. Bund illustris képviselőit, a melyre Friclce tanár és Wintzingerode gróf válaszolt. A kölcsönös Hoch-ok a német császárra és Il-ik Oszkár svéd királyra természetesen el nem maradhattak. Dec. 8-ika Svédországban is, mint a német földön az iskolai Gusztáv Adolf-ünnepélyeknek volt szentelve. Ilyen iskolai ünnepély alkalmából nyújtotta át Wintzingerode gróf a svéd kultusminiszternek az Evang. Bund ünnepi iratát, Opel hallei tanár Gusztáv Adolfját, míg a király a Bundnak arany, a követeknek pedig ezüst Gusztáv Adolf-emlékérmet nyújtott át. Ez érmek Gusztáv Adolf mellképe alatt következő emlékszavakkal vannak ellátva: »Gustavus Adolphus. D. G. Suscorum rex, IX. Dec. M.D.X.C.IV., Cum Deo et victricibus armis, IX. Dec. M.1).C.C.C.X.IV«. — A Gusztáv Adolf-egyesület követei ugyanilyen emlékérmet kaptak. Ez alkalommal s különösen a király előtti audientián igen sikeres beszédet mondott Fricke és Wintzingerode a két uralkodó ház kölcsönös testvéries vonatkozásairól, a germán népszellem hódító hatalmáról, a protestantizmus missziójáról, az ev. prot. hit terjedéséről s így tovább. Az ünnepi istentisztelet dec. 9-én felváltva a svéd Biddarholm.s templomban s a stockholmi német protestánsok templomában tartatott a notabilitások, állami hatóságok s a kir. udvar legélénkebb részvétele mellett. A Gusztáv Adolf-egvesület s az Evang. Bund követei nagyszerű ezüst cserkoszorúkat helyeztek Gusztáv Adolf nyughelyére, a melynek kápolnahelyisége egész nap nyitva tartatott. Az ünnepi istentiszteleten a svéd szónoklatot Wach udvari tanácsos, a német templomban pedig Fricke tanár tartotta. II. Kor. 6, 9. felett tartott ünnepi beszéde legközelebb hagyja el a sajtót. Forrásunk ritka lelkesedéssel szól a stockholmi Gusztáv Adolf-ünnepélyekről, a nép és a király részvételéről stb., a melyekhez hasonlóknak csak a wartburgi, eislebeni, wittenbergi és erfurti ünnepélyeken lehettünk szemtanúi és részesei. Fődolog azonban az. hogy ez ünnepélyek hatástalanul el nem hangzottak legyenek. Meg kell szívlelnünk azt. a mit Gusztáv Adolf közvetlenül utolsó lützeni összecsapása előtt Erfurtban mondott a német rendeknek: a reformáció művét örömmel kell megragadnunk, hogy a vallási szabadság szenvedő hajóját necsak megtartsuk, hanem a biztonság kívánatos révpartjára is vezethessük. Szükségünk van arra különösen nekünk magyar protestánsoknak, a hol a lelkesedés kihalóban, az ősi áldozatkészség hanyatlóban van. Mert mit ér a nagy sző, a sok dikció. ha hiányzik a lélek, az evangelizáció és belmisszió lelke mi bennünk, s mit ér a sok ünneplés vagy zsinati §, ha tájékozatlanok vagyunk ismert közönyösségünknél fogva a célhoz vezető út s a sikert biztosító eszközök tekintetében ! Míg nálunk eseményszámba megven, ha egy politikai lap egy-egy prot. theol. tanár művének (mint p. o. legközelebb a »Budapesti Hirlap* Masznyik Páljának) néhány hasábot szentel, addig Németországban nem épen ritka dolog, hogy a politikai lapok is theol. kérdéseket fejtegetnek. Ez történt legutóbb a Kreuzzeitunggal, mely ugyancsak szórja theol. vádjait egy Beysclilagra, Harnackra. Meinholdra. Grafra, s a theol. tudomány más kritikai művelőire. Említettük, hogy denunciáló eljárása kicsikart egyetemi füzetek vagy elárult előadások alapján az 1830-iki (rerlach-Hengstenberg-féle eljárásra emlékeztet, mely Wegscheidert és Geseniust, a rationalismus eme hírneves két hallei képviselőjét denunciálta. a mi máig is az egyetem szégyenlapjának tekinthető. A Kreuzzeitung ugyanis »Verwirrung der Gewissen« című vezércikkében ugyancsak élesen támadja meg Bev"schlagot azért, hogy egyetemi jubileumi beszédében megemlékezett az egyetem protestátiójáról a tervezett Zedlitzféle reactionarius népiskolai törvényjavaslat ellen és hogy védelmébe vette az általa ócsárolt bonni professzorokat, mint a theol. tudományosság kritikai művelőit. »Fájdalmas az a tény — így jajdul fel a Kreuzzeitung — • hogy a theologia tanárai a sociáldemokratia tudományos képviselői a biblia elleni küzdelmükben. A liberális tlieologiai professzorok a sociáldemokratia tudományos előharcosai, s az állam alkalmaz ilyen tanárokat, a kik az állam alapjainak felforgatására törekszenek. A theol. tanárok nevelik az egyház jövendő szolgáit, de micsoda nevelés várható azok részéről, a kik az egyház alaptanait támadják meg. Az egyik bonni tanár — úgymond — az isteni igét mesének, sőt a phantasia szüleményének mondja, a másik az úrvaesorát. az evang. istentisztelet eme centrumát támadja, a harmadik szerint a kiengesztelés tana egy középkori scholastikus főnek elferdített theoriája, míg a negyedik szerint az úrvacsora sákrámentoma Pál apostol találmánya®. Végül fölhívja a kultuszminisztert, hogy a kötelességükről megfelejtkezett professzorokat rója meg! Hát ezek nehéz vádak, nehezebbek mint Wegscbeider-Gesenius-ék rationalismusa annak idején, de szerencse, hogy csak vádak, a melyeknek hamis egyházpolitikai tendenciája kétségtelen. A Kreuzzeitung provokáló modora az állami és egyházi kormányzat irányában a theologiának a közvélemény előtt való denunciálását, igazán »a lelkiismeret megtévesztését* célozza. Esze ágában sincsen egy Harnacknak, Meinholdnak, Grafenak, Kautzschnak vagy Beyschlagnak theologusok helyett szociáldemokratákat nevelni, vagy a bibliai keresztyén alapigazságokat felforgatni vagy megtagadni. Az ószövetség betűszerinti historicitása még nem »az egyház alaptana« ; a patriarchák története még nem »az isteni ige* ; az úrvaesorát még nem »szidalmazza* az. ki azt az eddigi traditionális felfogástól eltérőleg értelmezi, s végül a ki a scholastikus Anselm theoriáját »ferdének« találja, az még nem tagadja meg a Krisztus vére általi kiengesztelés bibliai tanát. Nevezett tudósok történetkritikai módszere a theol. tudomány szempontjából jogosult, s még korántsem vezet a hit, egyház és állam alapjainak felforgatására. A Kreuzzeitung tehát a maga összes filiáival a Hengstenberg-féle Kirchenzeitung denunciációjának a terére lépett, a midőn a liberális theologia ellen a politikai-rendőri reakciót hívja föl segítségül. A theologiában sem lehet a kritikai processzust erőszakosan megakasztani, vagy a fejlődést elfojtani. A keresztyén igazságérzet vezeti a negatív kritikát is a maga művében, s az igazságban meg kell lenni az erőnek a tévedések elviselésére és legyőzésére is. Elvégre is a prot. keresztyénség nem tradíció, s a theologia nem scbolastika. Nem a biblia betűje, s egyik vagy másik elbeszélése, hanem a doctrina christiana sincera, az üdv bibliai tana a fődolog: s nem a hitvallások betűje vagy theologiája kötelez meg bennünket, hanem azok vallási substanciája a ker. üdvélet szempontjából. Az pedig nem akadályozhatja meg az orthodox tan vagy az írás, mint külső kánon szabad dogmatikai kritikáját, vagy a theologia szabadságát általában a vallástól való specifikus különbségében. Az ordinatiói kötelezettség is az új ágenda szövegezésében így hangzik, hogy az egyház jövendő szolgája csak azt a tant fogja hirdetni és terjeszteni, a mely az Isten tiszta igéjében gyökerezik, az ó- és új-szövetségi szent írásban, mint hitünk egyedüli normájában van kitéve s a hitvallásokban van beigazolva. Tehát nem a symbolikus könyvek orthodox theologiája. hanem a bibliai üdvtan, az Isten igéje a maga egészében lelke a szentírásnak, s a hitvallásos könyvek az írásnak, mint hitünk egyetlen normájának alá vannak vetve. A theol. tudomány szabadság nélkül fenn nem állhat