Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-12-05 / 49. szám

gyötörte a testet, hogy megszabaduljon tőle. Vége-hossza nem volt vezeklésének. Ha valaki, úgy ő megtartotta a baráti fogadalmakat. Éjeket töltött az oltárok előtt vagy kis cellájában térdreborulva s imádkozva. Míg testet gyengítette, lelke rémalakokat látott. Bűntudata mint égető tűz, úgy kínozta. Isten azt kivánta, hogy a törvényt egészen betöltse. Ő nem töltötte be, nem is tudta betölteni s ezért, úgy érezte, kárhozatra kell mennie. Egy reggel eszméletlenül találták s úgy látszott, hogy halva van. A szerzetesek egyike fuvolajátékával térítette vissza eszméletre. Ilyen embert még nem láttak az erfurti barátok. Azt se tudták mit csináljanak vele. Staupitz a prior, csodálkozva hallgatta Luther bűnvallását. »Kedves fiam — mondá aztán neki — ne nyughatatlankodjál annyira. Nem követtél te el semmiféle bűnt sem. Nem öltél, nem is paráználkodtál. Ha bűnt követsz el. akkor jó, ha nyughatatlankodol, de ne csinálj a szúnyogból elefántot.* Csodálatos! A reudhícüH embereket a közönséges emberek sohasem értették meg. Mire is jó az a nagy lelki tusakodás? Bizony semmire, hacsak az élet közönséges mindennapi kötelességeinek végzése az. a mire a legkiválóbb lelkeknek is törekedniük kell. Persze, mikor a dühöngő ragály beköszöntött a városba, a mindennapi lelkek elmenekültek. Luther maradt. A többiek csodálkoztak s azt mondták neki, hogy az élet oly becses, minek dobja el magától ? Ő azt felelte, hogy a betegek és haldoklók mellett van a helye. Egy barát élete nem oly nagy dolog. Ha ő meghal is, a nap csak folytatja azért útját. »Én nem vagyok Szent Pál* — mondá — »megvallom, félek a haláltól, de vannak a halálnál rosszabb dolgok is s ha meghalok, meghalok*. Staupitz belátta, hogy nem közönséges ifjúval van dolga s hogy lelkét elterelje a bús gondolatokról. Rómába küldte a zárda egy ügyében. Tehát Luther is eljutott Rómába, mint Erasmus. De mily nagy különbség! Erasmus szolgákkal, lovakkal, sok málhával ment, mint előkelő világfi, Luther egy fillér nélkül gyalogolt át az Alpeseken. Az űtjába eső zárdákban keresett éjjeli nyugalmat s kapott táplálékot. Ha zárda nem esett útjába, koldulgatott a falukban vagy majorokban. Ifjú volt s annyit foglalkozott saját bűneivel, hogy más bűneit nem ismerte. Erasmus ravasz róka volt hozzá képest s jól tudta, hányadán áll a világ. Luther Rómát úgy üdvözölte, mint a szentek városát s azt hitte, hogy a pápa udvarában paradicsomi ártatlanság honol. »Áldott légy Róma* — így kiáltott, mikor a városba lépett — »áldott légy Róma, te a martvrok vérével megszentelt város!« Fájdalom, az igazi Róma nagyon messze volt a szentségtől. S erről Luther is meggyőződött. Látta a bibornokokat, a mint aranyos kocsijaikban pávatollal legvezgeíték magokat. »Ezek lennének az apostolok utódai?!« gondolhatá. Látta a fényes templomokat, a még fényesebb szertartásokkal. Látta a pogányos festészetet, a pogány isteneket, a kiket a művészet dicsőítése ürügye alatt majdnem imádásban részesítettek. Luther, a ki annyit töprenkedett az ember megromlottsága fölöd, megbotránkozott mindezen. Mi volt ott a vallás ? Egy vékony fátyol, a mit odaterítettek a hitetlenség fölé. Volt ott műveltség elég. Hiszen az akkori Róma a Rafaelek, Michel Angelok, Peruginok és Benvenutok Rómája volt, de a szegény német barát üdvösség után epekedő lelkének mit használt minden fény és míveltség ? Ott is hagyta Rómát, mihelyt csak tehette. >Isten veled Róma!* — mondá— >A ki szent életet akar élni, fusson el Rómából. Minden megvan engedve Rómában, csak az nincs, hogy becsületes ember légy*. Arra persze nem is gondolt, hogy a római egyházat elhagyja. Hiszen akkoriban arról beszélni, hogy egy barát elhagyja a római egyházat, annyi volt, mint azt mondani, hogy valaki leugrik a földgömbről. Iszonyú lelki zűrzavarban tért vissza Szászországba s Staupitz, a ki látta, hogy a zárda nem Luthernek való hely, a választófejedelemnek ajánlotta a wittenbergi egyetemre, a bölcsészeti tanszékre. A wittenbergi tanács megbízta, hogy a városi templom szószékét lássa el. Tehát lett alkalma, hogy megmutassa, mi lakik benne. »Csodálatos ember ez a barát*, mondá valaki, a ki meghallgatta. Olyan sajátságos a tekintete. Bizonyára sok baja lesz vele a szent atyáknak«. Luther sokat olvasott, különösen nagy figyelemmel olvasta azt az akkor alig ismert könyvet, az új testamentomot. De korántsem volt oly művelt, mint Erasmus. Erasmus a legfinomabb latin nyelvet beszélte. Luther saját anyanyelvén írt és beszélt. Érasmus latitudinarius filozofiája, az elemzésben való pontossága és scepticus közönyössége mind ismeretlenek voltak előtte. Minden tekintetben a tiszta igazságra törekedett s utált minden hazugságot és cafrangot. Kora babonásságából nem tudott egészen kibontakozni. Hitt ördögökben, boszorkányokban, tündérekben és sok másban, a minek semmi alapja nem volt s a mit Erasmus megvetéssel emlegetett. De a mi igazán igaz és egyedül igaz ugy ezen, mint a más világon, t. i. az Isten örök igazságossága, a jó végtelen kiválósága s a gonosz végtelen utálatossága: a felé Luther a meggyőződés oly erejével vonzódott, a milyen Erasmus gyenge, lágymeleg lelke előtt teljesen ismeretlen volt. Most amaz emlékezetes évhez, az 1517-hez érünk-Luther ekkor 35 éves volt, Rómában új székesegyházat akartak emelni. A terv megvolt. Micbael Angelo készítette. X. Leónak csak pénz kellett, hogy Szent Péter pompás templomát felépíthesse. Leo művelt világfi volt. Szerette a művészetet s oly ékes művet akart létesíteni, a milyent emberi szem még nem látott. 0 szentsége hát neki állt s Európát elárasztotta dispensatióval és bűnbocsátó cédulával. A ki hust akart enni böjti napon, a ki el akarta venni közel rokonát: hát célt érhetett; csak dispensatiót kellett vennie. És folyt a vásár. A mai kegyes pápisták azt mondják, hogy a bűnbocsátó cédulákkal csak azokat a földi büntetéseket engedték el, a melyeket az egyház rótt ki a bűnösökre. Csakhogy a XVI. század lelki házalói mást mondtak ám. Ők a bűnbocsátó cédulákat úgy ajánlották, mint a melyekkel hitelt nyithat az ember a mennyben. A nép azt hitte, hogy a számadás napján e cédulák mind ott lesznek a Biró kezében. Be lesz írva egyfelől: elkövetett ennyi meg ennyi rablást, gyilkolt, rágalmazott, paráználkodott s a másik oldalon ott lesz a szentek érdemeiből annyi, a mennyiért a bűnös lélek a pápának megfizetett, így kell érteni a bűnbocsátó cédulákkal űzött visszaélést. Ha valaki azt kérdezte volna Leótól, hiszi-e, hogy céduláinak oly nagy ereje van, azt felelte volna hivatalosan: az egyház mindig tanította, hogy a pápa osztogatja azokat. Bizalmas emberének pedig azt mondta volna: ha a nép bolond, nem az ő dolga, hogy felvilágosítsa. A pénzgyűjtés hát folyt s az ügynökök eljutottak Szászországba is. A pápa megvette a mainci érseket is, Erasmus barátját, neki Ígérvén a zsákmány felét. A püspök ügynöke Tetzel volt. Hírhedt ember; jól ismeri mindenki. Városról-városra járta be Szászországot s ajánlgatta kincseit. Mindenhol nagy pompával fogadták. A házakat fellobogózták. A harangokat meghúzatták. Barátok és apácák hosszú menetben járdaltak kocsija előtt, melyen bársony vánkoson ott feküdt a pápa bullája. A templomok voltak az árúhelyek. Az oltárokat kicifrázták, a gyertyákat meggyújtották. Tetzel a szószékből fejtegette gyógyszerei-