Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-21 / 47. szám

Én sem államsegélyt, sem állami dotációt el nem fogadok úgy. ha azért cserébe eddig élvezett egyházi önkormányzati jogunkat, akár saját kis ekklézsiám, akár az egyetemes protestáns egyház autonómiáját kell oda adni. De hát ki mondja azt, hogy ez így lenne? Nekem azt nem mondja senki, hanem egy titkos érzés súgja, hogy így lesz. Engem az eddigi »nyomok« ijesztenek! íme, mikor a koldus-alamizsnát adja is az állam egyik kezével, a másikkal már szerződést tart elénk, hogy azt irjuk alá és az abban foglaltakat tartsuk meg szigorúan, az utolsó pontig. A római, görög-katholikus és görög nemegyesült püspökök, érsekek nem számolnak azon milliókkal, melyeket a kezeik közt levő rengeteg állami birtokok jövedelmeznek, de a mi püspökeinknek számolniok kell a koldus-alamizsna fillérek hova fordításáról is — a magyar államnak. A római, görög-katholikus és görög nemegyesült középiskolák és főiskolák állami vagyonból tartják fenn a legfényesebben magokat, de azért hitfelekezeti jellegűek és szelleműek a szó legtágabb értelmében, s ezt a hitfelekezeti jelleget az állam tudomásul sem akarja venni, míg, ha protestáns középiskolát segélyez, elvesz egy megfelelő értéket az iskola protestáns jellege és szelleméből., olyan befolyást biztosítván magának az intézet legfontosabb ügyeiben, a mi nemcsak sérti, hanem porig alázza a protestáns autonomiát. De hát ez is természetes, mondják igen sokan, mert az igazság ez: adok, hogy adj! Nem írom alá, nem fogadom el! Ez nem így igazság, hanem megfordítva. Mi már adtunk sokat, adjon tehát az állam is valamit! Az igazság ez: adjon a magyar állam a magyar prot. egyháznak mindent, a mire ennek szüksége van, arra nézve, hogy kulturális s magyar nemzeti nagy céljait, törekvéseit megvalósíthassa, de adjon azért, mert a magyar prot. egyház sokkal többet adott már neki ennél, adta létrejöttét, adta létezhetésének, fennállhatásának alapját, adta életét és mindenét. Ha a prot. autonomia nincs, alkotmányos magyar kormány helyett ma is cseh beamterek kormányoznának és uralkodnának Magyarországon. Szóval én az 1848: XX. t.-c. 3. §-ának megvalósítását úgy várom és úgy óhajtom, hogy e miatt a magyar prot. egyház autonómiája semmi kárt se szenvedjen. De hát ezen az alapon saját nyilt ellenségeit is fizesse, dotációkkal lássa el a magyar állam ? Szerintem az, hogy ezt tegye, homlokegyenest ellenkezik a 48 szellemével. Erről később, ha Isten éltet. Ágya. Nagy Sándor, ev. ref. lelkész. Még egy őszinte szó, »A konventig vagy a zsinatig« című felszólításhoz. Győry Lajos úrnak e Lap 43. és 44. számában a jelzett cím alatt megjelent cikkére — és pedig annak befejezését meg se várva — válaszolt ugyan már a dunamelléki ev. ref. egyházkerület nagyérdemű püspöke s bemutatta, hogy az általa fogalmazott, s egyházkerülete által kiadott »lelkészi utasítás* azon passusa, hogy »a házasuló feleknek úgy egyházi hirdetése, mint egyházi esketése ezentúl maguknak a házasulóknak szabad elhatározásától függ«, nem elvül vagy épen követendő szabályul van felállítva, hanem mint az 1894: XXXI. törvénycikk törvénybeli következménye s indokolásául azon rendelkezésnek van felhozva, hogy »az eddigi hirdetési és esketési díjak jövőben a felek szabad elhatározására hagyandók«. Egyúttal rámutatott a püspöki válasz arra is, hogy az egyházi összeadáson kívül más egyéb fontos egyházi és vallásos kötelességek is vannak, melyeknek teljesítése szintén a hívek szabad elhatározására van hagyva a nélkül, hogy ezen kötelességek teljesítésének elmulasztása egyházi fenyíték alá esnék. Minthogy azonban én arra nézve, hogy a házassági törvény hatályba lépte után van-e, lehet-e helye előzetes egyházi hirdetésnek? elvileg külön véleményben vagyok és mivel a püspöki válasz az illető cikk befejezését megelőzte; nem tartom meghaladott és célszerűtlen dolognak Győry Lajos úr úgyis terjedelmes felszólalásával bővebben foglalkozni. Részemről úgy vagyok meggyőződve, hogy 1895. évi október hó első napja, mint a házassági jogról szóló országos törvény hatályba lépte után házasulok egyházi hirdetése többé helyet nem foghat, hanem az, kapcsolatosan az egyházi összeadással, már csak a törvényesen egybekelt házasultakra szorítkozhatik. Ugyanis az idézett törvény 149-ik, s az életbeléptetésre vonatkozó miniszteri utasítás 67-ik §-ából szerintem egyáltalában nem következtethető, hogy a házasulok mellőzhetlen polgári hirdetését megelőző, vagy azzal egyidejű egyházi hirdetés meg volna engedve, sőt erre mintegy utasítva volnának a házasuló felek. Az 1894: XXXI. országos törvényben foglalt házassági jog egységes, következőleg egységes az általa szabályozott házasság is; kötelező polgári házasság mellett egyházi házasság nem létezhet; az eddig törvényen alapult egyházi hirdetés az ezt követő egyházi házasságkötésre vonatkozott; ez pedig a törvény rendelkezéséből megszűnvén, a vele kapcsolatos hirdetés tárgytalanná vált. A jelzett 149. §. különben is a törvény anyagi részének zárpontja, miből egyenesen folyik, hogy azon vallási kötelességek, melyek benne részletezve nincsenek, nem a házasságkötés előtti, hanem az ezt követő időre vonatkoznak, így tehát a törvény zárpontja csakis a már törvényes és jogérvényes házasságra lépett feleknek más államokban is — hol a polgári házasság be van hozva — szokásban levő egyházi összeadását, illetőleg lelkészi megáldását értette és érthette, mit különben már a megelőző 123. §-nak az akadálytalan utólagos egyházi összeadást tárgyazó világos rendelkezése is kétségtelenné tesz. Fenmarad tehát az utólagos hirdetés, nem a házasulok, hanem a házasultak egyházi hirdetése, vagyis az illetékes polgári tisztviselő előtt jogérvényesen egybekelt házasfelek egyházilag megtörtént összeadásának a gyülekezetek előtt a szokásos vasár- és ünnepnapokon legalább egyszeri díjmentes kihirdetése, hogy ezáltal is buzdíttassanak a hívek a két evangelikus egyháznál ugyan szentséget nem képező, de a valláserkölcsi életbe a legmélyebben beható s egész