Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

Ama léleknek, mely Pap Gábort egészen áthatotta, legerősebb s legvilágosabb megnyilatkozása ez a kötelességérzet, mely emberi és papi jellemének legszebb vonása egyszersmind. Vannak száraz, kívülről ránk parancsolt kötelességek, s a kötelességtudó ember azokat is teljesíti; de vannak szivünk-sugallta, önként elvállalt kötelességek, melyek a szeretetből erednek. Ilyenek a családi kötelességek, melyek sokszor igen nehezek és fájdalmasak. Ilyenek a haza, a vallás- és egyház iránti kötelességek, melyeket a forró hazaszeretet s a mély' és buzgó vallásosság sugall, és melyeket a nemesebb szivek önként elvállalnak s örömmel teljesítenek bárminő áldozatokkal járjanak is; azt mondva, tudom, hogy ez kötelesség, s azért teljesítem, nem kényszerűségből, hanem önként és gyönyörűséggel, ha leroskadok is alatta. Ez volt Idvezítőnk kötelességérzete is : melynek neve engedelmesség az Atya iránt s emberszeretet. Ez volt ama kötelességérzet, mely az Atya iránti engedelmességből — a ki úgy szerette a világot, hogy a maga egyszülött fiának sem kedvezett, hanem adá azt a mi megváltásunkra (János III. 16,); — ö magát megüresité, szolgai formát öltvén magára, hasonlatossá lett az emberekhez; emberi ábrázatban találtatván, mint ember megalázta magát, engedelmes lett mind halálig, még pedig a keresztnek haláláig (Fii. II. 7, 8.). És ama legkeservesebb órában, a Gecsemánéban, azt mondá: Ne úgy legyen Atyám, a mint én akarom, hanem a mint te! (Márk XIV. 36.) s a kereszten — Atyám a te kezeidbe ajánlom az én lelkemet (Luk. XXIII. 46.). Ez volt a Pap Gábor kötelességérzete is: Isten, haza, egyháza iránti szeretetből. Ez a kötelességérzet vitte őt, a gyönge, s hősi tettekre alig alkalmas testben lakó, de lángoló lélek honszerelmével, mint egészen ifjút még, a haza védelmére, a véres harc fáradalmai és veszélyei közé, a csatamezőre; ez erősítette meg gyönge karjait, ez tartotta fenn annyi fáradság, nélkülözés, halálveszély közt a gyönge testet. Ez bátorította őt tíz évvel később, hite és egyháza ama nemes harcában, mikor protestáns egyházunk annyi küzdelemmel szerzett s annyi véren váltott jogai veszélyben forgottak; és ez tartotta fenn lelki erejét a roskatag testben, lelkipásztori s utóbb püspöki hivatala terhei alatt, soha egy pillanatig sem habozva kötelességei teljesítésében, nem mulasztva el semmit, nem vonogatva magát semmitől, nem gondolva semmivel — csak a kötelességgel. Bizonyára — ha egyházunk ama gyászos korszakában a XVII. században él, ő is a .gályarabok közt énekelte volna a Tebenned bíztunk — kezdetű zsoltárt, s ha szerencsésebb korunkban is hasonló megpróbáltatások jöttek volna reánk, elmondotta volna ő is Pállal — én semmivel sem gondolok, az én életem sem drága nekem, csak elvégezhessem a szolgálatot, melyet vettem az TJr Jézustól! Mondotta volna? — Ő azt a szó teljes értelmében meg is cselekedte. Betegen, övéitől maradásra kérve, orvosai tilalma ellenére, fölkelt ágyából, hogy a haza, az egyház s az általa egész meggyőződéssel vallott eszmék szolgálatában megfelelhessen törvényhozói kötelességének — ha csak egy halkan rebegett igen szavazatával is téve vallást. S mikor barátai feddettük volna, hogy életét miért kockáztatja, szelíden azt felelte: »nem éltem volna túl, ha a vallás szabadságáról szóló törvény, esetleg az én egy szavazatom hiánya miatt bukott volna meg!« s mikor haza érkezve az utolsó diadal örömével, a kötelességteljesítés nyugodt öntudatával, de a forró láztól gyötörve megtört teste ágyba roskadt — az első polgári házasság megáldására mégis fölkelt s roskadozó lábakkal az Úr házába jöve — s itt — a kötelesség teljesítésében, mint katona a harcmezőn — összeroskadt. Légy hív mind halálig s neked adom az életnek koronáját (Jel. II. 10.). Jézusának e szavát hallotta — s mint István, az első vértanú, tála megnyilatkozott egeket és látá, hogy az embernek fia áll az Istennek jobbja felöl (Csel. VII. 56.) — látá azt, a kit egész életében példányául, eszményeül tartott maga előtt — a kit, megtagadva magát s felvéve az ő keresztjét, követett, a kihez vágyott — a ki azt mondja neki: Jól vagyon, jó és hü szolgám, menj be a te Uradnak örömébe (Máté XXIII. 25.). És aztán nem látott többé semmit, nem ismert többé senkit, még övéit sem, a kik szeretettel ápolták, gonddal hajoltak tövises ágya fölé — hanem hosszú s öntudatlan küzdelem után — meghala! * És most azt mondja nekünk, azt mondja nektek, szerető kedvesei,— neked, komáromi református gyülekezet, neked dunántúli egyházkerület és magyar egyetemes református egyház — ime tudom, hogy az én orcámat többé nem látja egy is mindnyájotok közül, a kik között általmentem, prédikálván az Istennek országát. Nem. Ama koporsó bezárt, néma szájával azt kiáltja nekünk, nem látjuk többé a te orcádat — e földi test szerint. De látjuk — és látni fogjuk, míg egy él közülünk. a kik közt átmentél, prédikálva az Isten országát s hirdetvén az ö kegyéimének evangéliumát — látjuk és látni fogjuk a te lelki ábrázatodat, a te szelídséged e tükörét, a te lángoló lelkesedésedet, hallani a te ékesen szóló beszédedet, a te buzgó és buzdító szózatodat. És mikor közülünk egy sem él már, a te lelked élni fog a te gvülekezetidben, egyháztörténetünk lapjain s az utódok tudatában és példány maradsz és példát adsz a szeretetre, a hűségre, a kötelességteljesítésre, a fáradhatatlan munkára, a maga hasznát soha nem néző önfeláldozásra — és a Jézus követésére — Ámen. Szász Károly, dunamelléki püspök