Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-14 / 46. szám

teljes — és rossz néven nem vehető — tájékozatlanság miatt alapos és a helyzetet a maga egészében föltáró ismertetést várni sem lehetett. Távolról sem tarthatok igényt, e most megkezdett cikksorozaiómban arra, hogy én leszek az, ki minden tekintetben hű és megfelelő képet fogok rajzolhatni az amerikai prot. magyarság egyháztársadalmi életéről. Nem. én erre nem aspirálok, már csak azért sem, mert roppant dolgaim mellett még előtérbe tolul a feladat nehézsége abban is, hogy általában az amerikai életviszonyok nálunk is, az egyházi élet terén, oly anynyira sajátos, az otthoniaktól egészen elütő, azokkal talán egyetlenegy pontban sem egyező sajátos helyzetet teremtenek, hogy ennek specifikus vonásait egy lap szűk keretei kőzött, úgyszólván a lehetetlenséggel határos feladat kellő világításba helyezni. Előttem csak azon igénytelen cél fekszik, hogy felköltsem az érdeklődést honi hittestvéreink körében a mi nemes mozgalmaink iránt, s hogy tőlem telhetőleg eloszlatni igyekezzem azon különböző véleményeket, melyek a bizonytalanság és tájékozatlanság alapján állva, velünk szemben odahaza fönnállanak. Az amerikai prot. magyarság körében az intenzivebb tevékenység, hathatósabb mozgolódás jelei csak legújabban észlelhetők, minek oka egyáltalán nem a lelkesedés életreköltésére hivatott tényezőknek (értem az idáig itt működött lelkipásztoroknak) talán nem eléggé nyomatékos munkálkodásában, hanem az általános nyomasztó helyzetben, a közel öt évig tartott nagy pénzügyi és gazdasági válság által előidézett, munkátlan időszakok által teremtett helyzetben, szomorú viszonyokban fekszik és keresendő továbbá azon körülményben is, hogy az általános szervezkedés előmunkálatainak végrehajtása egy-két ember vállára nehezedvén, munkásságuknak alig lehetett oly eredménye, a minőt a szent ügy méltán megkívánhatott volna. Kezdetben egy, majd két egyénnel indult meg a munka, mely hivatva volt megadni az impulzust egy egész nemzet idevándorolt egy valláson levő fiainak. Ám az alakítandó egyes egyházak körüli teendők sokkal inkább lefoglalták pittsburgi és clevelandi lelkészeink erejét, semhogy ők, maguk egyházán kívül is, folytathattak volna sikeres munkát, áldásos tevékenységet. Azon állam területe, (Pennsylvania és Ohio) hova beállíttattak, önmagukban oly immensis kiterjedésüek, mint Magyarország egész területe. Legyen csak öt olyan pont egy-egy ily államban, hol véreink koloniát alkothattak, már e helyeken való hitsorsosaink lelki gondozása, s a hozzájok való nagy utak megtevése. lefoglalják egy állam missziónáriusának nemcsak olyan arányú tevékenységét, hogy mindkét irányú kötelességének lelkiismeretes teljesítésnél vagy központi, vagy vidéki egyházai érdekeinek kell szenvednie, hanem összes szellemi erejét s minden fizikai idejét is. Csodálni nem lehet tehát, ha pennsylvániai és ohiói misszionáriusaink, eszélyesebbnek tartván a központ megerősítését, (Pittsburg és Cleveland) nemcsak hogy más állam területére nem, de még saját territóriumokra kihatólag sem végezhettek nagyobb arányú propagandát. Ha valahol, úgy itt kellvén érvényesülnie a cura pastorális ama követelményének, hogy a lelkész legyen szíve-lelke egyházának: ők valójában azok is voltak. Ha ismertetésem a prot, magyarság egyházalakítási mozgolódásainak legelső fázisaira is kiterjeszkedni óhaj-' tana (a mi különben igen érdekes tárgv volna), föl kellene említenem legelső tény gyánánt a mintegy 14 — 15 évvel ezelőtt Kecskemétiiy Ferenc most békési, ezelőtt new-vorki lelkész által itt kezdeményezett munkát. Ám. ha én ezt tenném, s ha még hozzá felölelni óhajtanám Connecticut, Pennsylvania, New-Jersey, New-York, Canada államokban (hol már egyházaink vannak) részben már néhány év óta, részben legújabban megkezdett munkálatokat, ezek leírása foglalkoztathatna engem egy egész éven keresztül a nélkül, hogy a tárgyból kifogynék, ellenben annálinkább kifogyna a türelemből e lapok olvasóközönsége, kiket az ily távoli események a közvetlenség melegével alig érinthetnek és kifogyna a türelemből a t. szerkesztő úr is, ki oly szives készséggel volt kegyes nekem fölajánlani b. lapja hasábjait, Philadelfiából még a nyár derekán írott levelemre válaszolva. Részint időm kimért volta, részint a körülmények, mint e lap szűk tere és az anyag roppant nagysága arra szorítanak tehát, hogy ezen, úgyis előreláthatólag hosszúra nyúló ismertetésemnél inkább csak az általam legjobban ismert saját államom (bár az enyém volna!) területére és ennek viszonyainak ismertetésére szorítkozzam, s előadjam végül röviden az újonnan alakított egyházaink, mint az életre kapott lelkesedés élő megnyilatkozásainak genezisét. Ezt kezdem meg a jövő számban ! Cleveland. 0. Harsányt Sándor, ev. ref. misszionárius lelkész. Pap Gábor püspök felett. Elmondatott a komáromi ref. templomban 1895. november 5-kén. Alapige: Ap. Cselek. XX. 24. — semmivel sem gondolok, az én életem sem drága nekem, csak elvégezhessem örömmel az én futásomat, és a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangéliumáról. 25. Jis most íme tudom, hogy az én orcámat többé nem látja egy is, mindnyájatok közül, kik között általmentem, prédikálván az Istennek országát. Egy kép lebeg előttem, Sz. H. Gy., e gyászos és mégis oly ünnepélyes órában — egy kép, reszkető s elmosódó körvonalaiban, a fénytől és saját könnyeimtől elhomályosított szemeim előtt; a fénytől, mely belőle árad rám, s a könnyektől, melyekkel veletek együtt siratom azt. a kit már csak az emlékezettől táplált képzelet állít elém. De'bármennyire gyönge e szem s még könnyek is homályosítják, világosan látom őt, s elmosódó körvonalaiban is tisztán felismerem : e töredékeny cserépedényben, e gyönge, vézna, erőtelennek látszó testben, melyben oly erős törhetetetlen lélek lakott, mely maga tartotta fenn ez elomló sárházat; — e szemekben, melyekből a szeretet melege sugárzott s az akarat fénye ragyogott, az eszmék világa lángolt, s ha kellett — a szent harag villámai löveltek — igen, Hád ismerek mind e vonásokban, szeretett barátom — híveidnek pásztora, Isten igéjének sáfára — te vagy — neveden nevezlek, bár azt e percben, e gyülekezetben, e koporsó előtt kimondanom is fáj, — Pap 92