Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-11-07 / 45. szám

kerületek is olyan jelentőséget tulajdonítottak volna az eskünek, mint mi fentebb vázoltuk ; máskülönben consequensebb lett volna azt mondani: ha fakultatív az egyházi házasság, még inkább fakultatív annak a módja; tehát lehet esküvéssel is, lehet esküvés nélkül is áldást adni a házasulókra, consequensebb, mert közelebb áll az egyházhoz az, a ki legalább áldásért folyamodik hozzá s Isten kegyelmét kéri házasságára, mint a kinek ez sem kell és megelégszik a polgári kötéssel. Az azonban már mégis túlságos sok lett volna a szabadságból, ezzel megalkottatott volna a fakultatív egyházi házasságnak, egy új osztálya — a harmadik rangosztályú! Nem gyengítheti meg érveléseinket az sem, hogy az esküvés dacára is voltak és lesznek, kiknek házassági viszonya boldogtalanságot termett és terem, a remélt boldogság helyett és a kik a rájok nézve tűrhetetlen viszony felbontását kívánják, sőt el is válnak. Az egyháznak az esküre vonatkozó felfogása, magyarázata ismeretes, tehát azzal nem foglalkozom, csak annyit említek meg, hogy annak súlypontja a hitetlenül el nem hagyásra esik. Áz elhagyásig pedig, ha valahol Isten végére mehetetlen bölcsességéből ez is bekövetkezik, az elhagyásig igen sokszor van szükség arra, hogy a föllázadó emberi indulatokat, szenvedélyeket mérsékelje az esküre való gondolás. Mi nem vagyunk abban a nézetben, hogy a házasság polgári kötése felment bennünket a viszálykodó házastársak békéltetésétől; sőt az egyháznak nem szabad megengedni, hogy csak egyetlen lelkész is elutasítsa a nála békéltetésre jelentkezőket. A cura pastoralis gyakorlására ezután is — bár csúnya, de — hálás terül szolgál a családi tűzhely körül támadt viszálykodások kiegyenlítése. Tapasztalásból állíthatjuk, hogy a viszálykodók kibékítésének és annak, hogy őket önuralomra, mindeneket eltűrő, mindeneket elfedező szeretetre bírhattuk: leghathatósabb eszköze volt az eskü szentségére való hivatkozás. És most, mikor a válás megvan nehezítve, még több szükség lesz, hogy az egyház segítségökre legyen a boldogtalanoknak s a maga tekintélyével oda hasson, hogy a békétlenségek esetleg bekövetkezésekor ne legyen hívei közül egy is, a ki pusztán önerejére utalva legyen kénytelen küzdeni sorsának átkával s a ki oda lenne utalva az egyházi intézkedések által, hogy ily nagy bajában szégyeljen, ne merjen lelkészéhez folyamodni. Pedig ha fakultatívvá lesz téve az esküvés, nagyobb számmal lesznek a pusztán birói, rideg békéltetésre kárhoztatva, hol a házassági törvény §-ai, nem pedig az Isten törvénye szerint mérlegeltetnek cselekedeteik. Mert a ki a fakultatív esküvés szabadsága által csábítva, házassága megkötésekor nem ment a papjához, szégyenletében nem fog ahhoz fordulni a maga bajával sem és így a mit a lelkész az Ige hatalmával helyre hozhatna: igen sok esetben, végzetessé válik, a szakadás és az erkölcsi élet szenved általa. Videant consules! A fakultatív esküvés mellett a házassági anyakönyvek mikénti vezetése is kérdés tárgyát képezi. Ha egyházi engedély által feljogosítva nem fog valaki meg is esküdni: az ilyennek az egyház házassági anyakönyvéből kimaradni nem lehet, más jogcímen, mint azon, hogy ezennel felajánlom az egy igaz Istennek, a ki Atya, Fiú, Sz. Lélek, teljes Szent Háromság és fogadom, hogy törvényes házastársamat, a ki kezemen van (a kinek kezén vagyok) mint házastársamat szeretem ; hozzá hű leszek és őtet sem egészségében, sem betegségében. sem boldog, sem boldogtalan állapotában hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben — Isten törvénye szerint — hü gondviselője (segítő társa) leszek. Isten engem úgy segéljen. Gy. L. nem tud róla az egyház őre, az egyházi anyakönyvvezető. Logice azonban be kell írni, fakultatív esküvés mellett az ilyeneket is. Mert kihagyásuk már csakugyan azt látszanék mutatni, hogy a ref. egyház nem tartja az ilyeneket törvényes házasoknak. A házassági anyakönyvben helyet kell foglalni minden elismert református egyháztag házasságának. Másként áll a dolog, ha kötelezővé tétetik az esküvés. Ha valaki nem jelentkezik az egyház törvénye értelmében az egyházi házasságra, ezzel azt mutatja ki, hogy nem akar tagja lenni a szentek gyülekezetének, mint ilyen tehát helyet sem foglalhat az egyház tagjairól vezetett anyakönyvben. Jól tudom, hogy álláspontom orthodox: de azt is jól tudja mindenki, ki az evangeliom munkájában sáfárkodik, hogy az egyház a Krisztusban hívők serege tartozik lenni; hogy az evangeliom szabadsága nem e világ fiainak szabadsága ; hogy az egyház és annak intézményei nem a szabad gondolkozókért, hanem az istenországáért állíttattak fel és állanak fenn. Ha az egyház gyöngének mutatja magát, hogy a tudomány szele által ide s tova hajtatik: nemcsak a külső ellenségek támadnak ellene nagyobb vehementiával, hanem saját tagjai sem bíznak benne rendületlenül s beáll a dissolutio. A házasságügy rendezésénél korrigálni kell még valamit az arra hivatott fórumnak. Kimondatott, hogy »senki sarlóját más búzájába ne vágja« és »ubisponsa, ibicopula*. Hát kérem ez nem maradhat. így, mert a házassági és anyakönyvi törvény máskép intézkedik, (H. T. 32. §. A. T. 48. §.) a vonatkozó miniszteri utasítások és törvénymagyarázások szerint pedig még okát is adják: miért választhatnak szabadon a házasulandók a jogosult anyakönyvvezetők között? >Ők tudhatják leginkább, hogy viszonyaikra való tekintetből, melyik arra alkalmasabb. (I. U. 49. §. A. T. 48. §. magyarázata.) E szerint tehát nem tarthatja fenn az egyház az »ubi sponta, ibi copula* elvét, mert azt már még sem tehetjük, hogy ha esetleg — a törvény adta jognál fogva — a vőlegény illetékességi helyén történik a polgári összeadás, mi a mennyasszony lelkészéhez kényszeríttük a házasulókat megesküvés végett, vagy olyan elbocsátó levelet adassunk a lelkész által, a minek kiadását az nem tagadhatja meg! Végül a stólaügy rendezéséhez kívánok még pár szót szólani. Minél többet gondolkodik az ember az e tárgyban hozott egyházkerületi határozatokról s minél világosabbá tétetik a dunamelléki egyházkerület határozata a commentárok által: annál bizonyosabb, hogy a mi a kérdéses határozatok közt különbség, ellenmondás: az csak látszólagos. A mi egyházkerületünk szerint az esketési stóla érintetlen marad; tehát szedhetjük a stólát, úgy mint eddig szedtük és szedhetjük — ha rá visz a lélek — a díjat a polgári házassághoz szükséges anyakönyvekért. A dunamelléki egyházkerület szerint az anyakönyvi kivonatokból megtérül az esketési stóla, azon kivül feltételeztetik, hogy a hivek, ha szeretik papjukat, hát az esketési stólát is megfizetik. A kettő közt csak az a különbség, hogy a mi egyházkerületünkben (Tiszántúl) a törvényre hivatkozással teheti a lelkész: a dunamelléki és tiszáninneni kerületben pedig szégyenkőre állítva, ha elakarja fogadni. Hiszen népünk nagyon nehezen fizet; még a mit fizetni tartozik is, bizonyos megszégyenítésünkkel szokta teljesíteni. Száz eset közül alig van egy-kettő, a mikor az ősöknél is szokásban volt, tehát előtte is nagyon ismerős stólát le akarja fizetni, hogy meg ne kérdezze : mivel tartozom, mit is fizessek ?