Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-09-19 / 38. szám

egyet értettek velők. Mint a lapok jelentik, néhányat már elfogtak a gyilkosok közül. A mészárlással kapcsolatban »A Westminster«, »Gazetta*, a •»Times* és még néhány angol lap újra felteszik a kérdést: miért küldünk mi messzire a pogányokhoz hittérítőket, holott azok itthon, a hazai pogányok között is megtalálnák teendőiket? Egyik-másik csak a férfi hittérítő küldését akarná megengedni, de nem a nőkét. Pedig az események nem igazolják ezeket az okoskodásokat. Hát vájjon virágoznék-e a belmisszió külmisszió nélkül? Mi nem hiszszük. És ha a külmissziónak a beimisszió élénkítésén kívül semmi más positiv eredménye nem lenne, még ezzel is megelégedhetnénk. Pedig hát vannak figyelemreméltó eredményei. És itt nem pusztán a konvertálásokra, hanem egészen másra gondolunk. A missziók nagy népeket, nemzeteket humanizálnak fokozatosan, keresztyén légkörrel veszik Őket körül. Pl. Indiában sok barbar szokást (a gyermekgyilkolást, özvegy nők elégetése stb.) kiirtottak. A gyermekek házassága is szűnő íélben van. Afrikában a cannibalismust, a rabszolgavadászatot, a gyermekkitevést nagy részben megszünteté a keresztyénség. Mindenütt felkelti az, az emberi élet becsülését, fölébreszti a rokonszenvet az emberi nyomorúságok iránt és azok megszüntetésén fáradozik. Még magában Chinában is, dacára az idegenek iránt való halálos gyülölségnek, a hittérítők sympathiájuk, betegek ápolása és .tanításaik által terjesztik a humanizmust. S a nők elől sem szeretnők ezt a munkatért elzárni. Nők nélkül lehetetlen hatni a barbar és félbarbar társadalmak legkonservativabb, de egyszersmind legfogékonyabb elemeire — a pogány nőkre és gyermekekre. Az önfeláldozó keresztyének megbecsülhetetlenek. A legáldottabb befolyást gyakorolhatják. Igaz, hogy a hittérítők ki vannak téve a legnagyobb veszélyeknek, ámde hát előre számot kell azoknak önmagukkal vetniük. Mi sajnáljuk a martyrokat, bánkódunk fölöttük: de nem hiszszük, hogy akár életük, akár haláluk gyümölcstelen lenne. Chr. W. —a—s. NEKROLOG. Déesey Lajos emlékezete. Felolvastatott a k.-somogyi ref. egyházmegye közgyűlésén, Tamásiban, 181)5. aug. 27-én. »Halnak, halnak, egyre halnak, Szine, java a magyarnak, Itt is egy név, ott is egy név, Melyet elvisz minden egy év!« Az ő nevét nem vitte el mindörökre. Bár teste porba, lelke az égbe szállt: neve és emléke itt maradt és él közöttünk és élni fog, a míg mi élünk, sőt az utánunk következő hálás embernyom szivében is, még sok ideig. Bár elnöki széket, a melyet egy római senátor méltóságával és bölcseségével tudott betölteni, üresen és elhagyottan látják könnyes szemeink, vezérkedő szelleme — fényes felhő gyanánt — itt jár, itt lebeg most is felettünk, hogy vezessen, mint eddig, buzdítson, mint eddig és ne hagyjon sem ellankadni, sem kimerülni bennünket a kötelesség nehéz ösvényén. Mert Déesey Lajos — ha kevés szóval és mégis találóan akarnók jellemezni — egész hosszú életen keresztül, s minden téren, a hol működött, a kötelesség embere volt, vir bonus, a szónak igazi római értelmében. Harminc évig volt a miénk, külső-somogyi egyházmegyénké, de aztán a miénk is volt — szinte megosztatlanul — egészen, szive és lelke teljességéből: barátunk, testvérünk, vezetőnk, atyánk . . . Épen most 25 éve, hogy a buzgó elődje kezéből kihullott vezéri pálca, az ő már ekkor kipróbált kezeibe adatott névleg is, mert hiszen a tényleges vezérletet úgyis az ő személyéhez kapcsolta már évek óta az egyházmegyei közvélemény. Huszonöt éve ennek! Ha ő most itt volna, itt lehetne közöttünk! Ha — miként már tettük egy ízben — feltárhatnék előtte sziveinket még egyszer; ha elmondhatnók neki a mi egyszerű szavainkkal: áldjon meg téged a jó Isten, szeretett vezérünk, hogy minket eddig vezettél; mi bizunk benned, ragaszkodunk hozzád, vezess és taníts tovább is, mi hallgatunk reád, megyünk utánad! Szomorú jubiláris gondolatok! . . . Cserággal reményltük megtisztelhetni e napon a nemes polgári erényt, s ím a bánat cipruslombjait látjuk hajlongani alig kizöldült sírja felett. Babérkoszorút óhajtottunk fonni a Krisztus hű vitézének halántékai köré; s ím, az örök dicsőség hervadhatlan koszorúja, az idvesség koronája ékesítik már őt! . . . Isten akarta így, jól van. Nyugodjunk meg szent akaratján! Küzdésben elfáradt karjait leeresztve pihen már a daliás vezér, s nyugszik csendesen a sárbogárdi sírkert ákáczai árnyékában. Szeretetteljes hívásunkra — melyet soha vissza nem utasított — nem jelen meg többé seregünk élén; nem fogjuk hallani többé harsány quos égó-ját, melylyel — egy újkori Neptűnként — uralkodott a háborgó elemeken. De megjelen, s szükségünk van rá, hogy minél gyakrabban megjelenjen lelkünk előtt emlékünkben; hogy a kinek egész életfolyama folytonos tanulság és példaadás volt, holta után is tanítson és intsen, lelkesítsen és emeljen: »fel a magasba, még magasabbra, excelsiorN Felhívást nyervén az e. m. elnökségtől, hogy Décseynk emlékét az illustris gyülekezet előtt felújítsam: engedje meg a mélyen tisztelt közgyűlés, hogy nemes alakját úgy és olyannak rajzoljam, a minőnek én, koragyermekségemtől fogva, ismerni és tisztelni megtanultam. Igaz vonásokat kívánok használni; nem dicsőítő, hanem emlékbeszédet óhajtok felette tartani, nagy részben azon adatok alapján, melyek az egyházmegye birtokában levő önéletrajzában foglaltatnak. * * * Nagydobai és marosdécsei Déesey Lajos, közbirtokos nemes családból született, az 1818-ik év november 23-án Ér-Körösön, az akkor még Erdélyhez tartozó Közép-Szolnok megye egyik községében. Elemi tanulmányait a helybeli reform, iskolában kezdve, már 8 éves korában a debreceni főiskola Ill-ik elemi osztályába vétetett fel. Ezen hires kollégiumban folytatta aztán s végezte is be középiskolai és jogi tanulmányait, a nagy Péceli, Ercsey, Sárvári, Kerekes és több országos nevű professzorok lábainál, a kiktől nem csupán a tudományok édes tejét szívhatta magába az eleven eszű ifjú, hanem azt a valódi puritán, kálvinista érzületet és gondolkozást is, melyet mindnyájan ismertünk és tiszteltünk Ő benne. Debrecenben ismerkedett meg, gyermekkorában, azzal a nagytehetségű ifjúval, a ki ekkor kollégiumi praeceptor Décseynek is tanítója, s később arra volt hivatva a gondviselés által, hogy a magyar ref. egyháznak egyik fényes csillaga legyen: Török Pállal, a kihez azután is mindvégig nem csupán baráti, hanem valódi fiúi szeretettel ragaszkodott. E viszonynak köszönhette később egyházmegyénk, hogy Décseyt megismerhette és 30 évig a magáénak mondhatta.