Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-08-29 / 35. szám

fizetést nyerő lelkész neje más életmódhoz szokott, annak tehát, ha özvegységre kerül, több kell. Hát erre csak azt mondom, hogy a több fizetéssel bíró lelkésznek több módja is van arról gondoskodni, hogy özvegye ne legyen csupán csak a gyámintézeti segélyre utalva. Azután meg fő gyönyörűségét a gazdagabb lelkész neje is bizonyára az Isten igéjében, az Úr házának látogatásában s a Megváltó szerelmében találja (mert ha nem így volna, ezen kellene segíteni). Nos, hát ezek az örök javak özvegy korában is rendelkezésére állanak. Mindent összefoglalva, azt mondhatjuk, hogy a szegényebb özvegyek ügye voltakép a szegényebb lelkészek ügye, a kiket sok egyéb bajaikon kívül az a rémlátomás is akadályoz lelkészi s most már a bel misszió által is rájok rótt kötelességeik teljesítésében, hogy özvegyeik ós árváik koldusbotra jutnak. Ne alázzuk meg s ne keserítsük el tehát ép e mozgalmas időkben a szegényebb lelkészeket, ne legyünk irántuk pénzügyi szempontból szeretetlenek, a mikor van mód a pénzügyi szempont érvényesítésére is még azon kívül is, a mit a javaslat alapszabályai eddig alkalmaztak, sőt szabadítsuk fel őket legalább egy nagy teher, egy nagy gond alól, hogy a jövő év elejétől kezdve elmondhassák: bármily sokat kell nyomorognunk, küzködnünk, vigasztal az a tudat, hogy ha az élet és halál szabados hatalmú Ura elszólít, özvegyeinket ós árváinkat az Istennek híveiben nyilvánuló bölcs ós erős szeretete felkarolja. Szabó Aladár. TÁRCA. A protestantismus kulturális jelentőségéről. Tudomásunk szerint régebben e kérdéssel Stahl a jogtudós és újabban Heimelmann, a theologus foglalkozott behatóbban. Mindkettő megegyez abban, hogy a protestantismus »az újabbkor kulturelve«, mely mint ilyen kiinduló pontja és maradandó alapja a modern eszmevilág összes kulturális haladásának és fejlődésének. Nézzük közelebbről, mi igaz van abban, hogy a modern eszmevilág a maga összes attribútumaiban és intézményeiben a protestantismus szülötte s éltető elemeit annak sarkalatos alapelveiből merítette. Mindenekelőtt vizsgáljuk a protestantismus elvét és lényegét. A protestantismus elnevezése tudvalevőleg politikai eredetű és elleneinktől való. Protestánsoknak nevezték a speieri birodalmi gyűlésen kisebbségben maradt, azon evangeliomi fejedelmeket és rendeket, a kik a kath. többségnek a lelkiismeretet sértő vallásügyi határozatai ellen protestáltak s így históriai alapon e név csakis az ágostai evangelikus keresztyénekre vonatkozik. Protestáltak az evangeliomi rendek azért, mivel a kath. többségnek vallásügyi határozatai »ellenkeznek az Isten igéjével, a lelki üdvösséggel s a jó lelkiismerettel, s arra a formai jogalapra helyezkedtek, hogy a hit s a lelkiismeret dolgaiban kötelező jellegű többséget el nem ismerhetnek*. Ezzel a protestálással államjogi téren egy új elv érvényesült. Tudatos elvi szakítást jelent az a középkori pápás korszakban uralkodó kánonjog amaz érvényével, mely a pápának s az ő egyházának állami téren is, és különösen a vallásra vonatkozó dolgokban végleges döntő joghatóságot biztosított. Az állam tehát alá volt vetve az egyházi, illetve pápai akaratnak s mint »az egyháznak karja*, semmi önálló joggal sem bírt, sőt rendőri szolgálatokat is teljesített neki az eretnekek üldözésében és kiirtásában. Ily módon a legfőbb vallásos-erkölcsi kérdések, ú. m. a hitnek s a lelkiismeretnek kérdései egyszerűen mint hatalmi kérdések tárgyaltattak, nem kis kárára a belső szabadságélet veleszületett autonómiájának és közvetlenségének. így került a német nemzet szent római birodalma is a kánonjog alapján az absolut függés viszonyába a római pápával vallásügyi dolgokban. Ezen az alapon tehát egészen korrektül járt el a speieri birodalmi gyűlés kath. többsége. A vallásügyi dolgok felett is a birodalmi gyűlés van hivatva határozni, mely alapon az egyházi és világi ügyeknek tiszta és világos elkülönítéséről s a két jogkörnek elvi megkülönböztetéséről a középkorban szó sem lehetett. Már Ágoston óta a nyugati keresztyénség az egyházban látta a legfőbb tekintélyt, mely vallásügyi dolgokban feltétlenül ítél az egyesnek akarata felett. Az egyházat az egyetemes zsinatokon a püspökök egyeteme képviselte, s a többség határozatai döntöttek a kultusz, a tan, a szervezet s az erkölcs kérdéseiben egyaránt. A mint azonban a középkor további folyamán a pápaság absolut egyeduralomra jutott, hova-tovább az egyházban is magához ragadta a legfőbb hatalmat. Kizárólagos jogának tekinté a zsinatok összehívását, azok pápás irányú vezetését s a püspökök feletti uralmát, tehát a »plena potestast« az egyházi élet összes ágaiban, a mihez aztán az ellentétes hetorodox nézetek elhallgattatása céljából a szentírás magyarázatának kizárólagos joga is járult. A pápa végül mint Istennek helyettese a földön az állami élet körére is kiterjedő összes jogok és hatalmak összfogalmának tartotta magát, hivatkozva arra, hogy az egyházi hatalom felette áll a világinak s így a pápák a fejedelmeknek, királyoknak és császároknak. Ezt a jogi felfogást Lutherrel szemben már Alexander, a pápának az a mozgékony satellese is képviselte a wormsi birodalmi gyűlésen 1521-ben. Luther ugyanis már az Eckkel folytatott lipcsei szóvitán védelmébe vette a konstánci zsinat által elégetett Huszt, s vallásügyi dolgokban az egyetemes zsinat tekintélyével szemben Krisztusra s az ő igéjének legfőbb tekintélyére appellált. így hat