Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-07-11 / 28. szám

irtózatos zűr-zavart idéz elő a szellemi élet minden terén. Anglia e tekintetben Istentől megáldott ország. Mert hiszen ott is van antagonizmus a püspöki egyház és a dissenterek közt. Es a szélsőségek villongása rendkívül heves. Míg a túlkonzervativ elemek csak az eretnekeket látják a dissenterben, addig a heves puritán fejek egyáltalán nem különböztetik meg a püspöki egyházat Rómától s egyformán nagy Babylonnak tartják mind a kettőt. De a mióta a szellemi élet, heves harcok után, Angliában biztos medrekbe tért, azóta a püspöki egyház tagjai a dissenterekkel mindig fentartották a keresztyén közösséget. Harcolnak egymás ellen is, de a közös keresztyén alapon készek kezet nyújtani is egymásnak. Ezt az egységet a különbözőség s bizonyos tekintetben ellentét dacára gyönyörűen illusztrálja a biblia-terjesztő társaság, melynek felvirágoztatásában ép úgy része van a püspöki egyháznak, mint a különböző dissenter felekezeteknek. Az igazgató választmány is fele részben püspöki egyházhoz tartozó, fele részben dissenter tagokból áll. Ez az igazi keresztyén egység, melynek a Krisztus az ereje. Itt nem egy ember tekintélye alá van rendelve a többi, hanem mindenki az Isten előtt hajtja meg térdeit. A szertartásokra, egyházszervezetre, papok és világiak viszonyára, egyház ós állam kapcsolatára vonatkozólag bizony nagy eltérések vannak egyfelől a püspöki egyház tagjai, másfelől a presbyterianus, methodista, baptista, congregationalista tagok közt. Be annál inkább imponál az egység, mely a Szent írásnak, mint Isten igéjének tiszteletében nyilvánul. Nem kell azonban azt gondolni, hogy az angol egyházak tagjai csak a biblia-terjesztő társaságban nyújtanak egymásnak testvériesen kezet. Találkoznak más keresztyén egyesületekben is. Találkoznak pl. ifjúsági egyesületek szervezése s a vallásos iratok terjesztése nagy munkájának terein is, szóval a hol nem különleges, felekezeti kérdésekről, hanem a Jézus Krisztus örök evangeliomáról, az Isten kegyelméről s olyan közös ós alapvető igazságokról van szó, minők : a Jézus isteni volta, Istennek, mint Atya, Fiú ós Szent Léleknek hármas munkája a gondviselésben, megváltásban ós megszentelésben, vagy hogy minden keresztyén, legyen pap vagy világi, kötelezve van a benne munkáló kegyelem és hit által tenni valamit a testi és lelki nyomor enyhítésére, az Isten országának terjesztésére, a Krisztus egyházának építésére, a társadalom bűnei elleni küzdelemre. E tények nagyon természetesen a dissentereket is egészen más világításban tüntetik fel, mint a milyenben őket feltüntetni szokás. Felületes vizsgálódók elszörnyűködve szokták emlegetni, hogy Angliában mennyire részekre szakadt a protestantizmus. Van ott 50 felekezet is. Yan bizony, még több is, csakhogy e sok felekezet közül a dissenter-részen valami 7—8 hatalmas egyház emelkedik ki s ezek körül, mint sziklák körül, támadnak aztán a sokszor csak pár száz tagból álló felekezetecskék s igen sokszor el is enyésznek igen hamar. Az igazság tehát az, hogy a dissenterek a püspöki egyházzal szemben az individualitás elvét érvényesítették, s pedig teljes mértékben, de az igazi evangeliomi alapon. A keresztyénség alapjairól letért unitarizmust nemcsak formailag szorították le apró szektává, hanem egyúttal hatalmas gátat is vetettek gazdag irodalmukban, szervezetükben s keresztyén gondolkodásmódjukban a keresztyénség alapjainak összezúzására törekvő hitetlenség ellen. Mert hitetlenség van Angliában is, de nem az isteni Krisztusra alapított methodista, presbyteriánus vagy congregationalista egyházakban. A német destructiv kritikai irány hivei ott rendesen külön társaságokká alakulnak s ha ez irány némi hatást gyakorol is az evangeliomi egyházakra, annyi bizonyos, hogy Angliában nem az evangeliomi egyházak hivei szedték szélylyel a bibliát, s nem ők tagadták meg az isteni Krisztust. Nem; a haladást ott nem úgy értelmezték, mint Németországban, hogy miután a reformátorok a rájuk hagyott tételeknek egy részét eldobták, hát mi meg dobjuk el a bibliának és a reformátorok által ránk hagyott igazságok egy részét. Ott meglátták az emberek idejekorán, hogy a kritikai irány, ha bizonyos jó hatást gyakorol is a betűorthodoxiával szemben, üdvösséget, békét s meging athatlan alapot, a melyen építeni lehessen, nem ad. A haladást hát abban találták ós találják, hogy az Isten kegyelmével minél több ember megismerkedjék, a társadalom minél jobban megszentelődjék s minél több intézmény legyen a testi és lelki bajok gyógyítására. Szóval míg a konzervatív püspöki egyház az angol nép nagy részét megóvta a vakhittől s lassanként az összes belmissziói ós laicusok által végzett munkáknak tért nyitott, addig a dissenter egyházak megvédték az angol nép másik nagy részét a hitetlenség ellen s szétszórtságuk dacára az egység elvét sem hagyták figyelmen kívül, hanem átlag véve positiv keresztyén alapon maradtak. És lehet-e nagyobb Isten áldása egy népen, mint hogy annak túlnyomó nagy része a sokféle vallási és más különbség s ellentét dacára egynek tudja magát a Krisztusban, s hogy úgy a konzervatív, mint a dissenter egyházak a magok sajátos felfogásai mellett az igazi evangeliomi keresztyénség erőivel táplálják folyton a nemzeti életet.