Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-06-20 / 25. szám

»Nézd, milyen buzgalommal, milyen fönséges erélylyel Becsülte meg Idvezitőnk az időt. Imé ő a századok munkáját Három rövid év alatt halmozta össze! Idvezítő munkáját ha nézed, Óh tekints az ő példájára is!« De jól van, ne hasonlítsuk az emberit az istenihez, a gyarló ember munkáját Isten mindenható Fiának a munkájához. Tudok más bizonyító érvet is felhozni. Vinet, lausannei theologiai tanár, az újabb kor egyik legnagyobb, francia nyelvű hittudósa, ki részt vett kora s főként hazája minden egyházi mozgalmában, úgy annyira, hogy egy erős államtól magát függetlenített szabad egyházat is alapított, ki tehát aligha vádolható azzal, a mit a cikkíró úr — beismerem, hogy egészen finoman — rólam mond, hogy pusztán y>az elmélet kathedrájárólcc beszélne. Vinet az ő lelkipásztori theologiai műve első részében, a lelkész egyéni és benső élete követelményeit adván elő, az idővel való gazdálkodásáról következő tanácsokkal szolgál mindnyájunknak: >A helyzetek lényegesen különböznek egymástól és többé vagy kevésbbé veszik igénybe a lelkész idejét, s több vagy kevesebb szórakozást engednek meg neki. Kétségenkívül nagy különbség van a városi és falusi lelkipásztor között. De tévednénk, ha azt hinnők, hogy az utóbbi szakíthat a tanulmányozással; sőt épen azt mondhatjuk, hogy ez még szükségesebb rá nézve, azon elszigeteltségnél fogva, a melyben él Kötelességei betöltésében állítson föl ő valamely szabályos, rendszeres, külön eljárást.. .* »A lelkipásztor egyéni életéről elmondottakhoz, kiegészítésül adjuk hozzá, hogy neki élettervet kell készítenie, bizonyos szabályokat kell fölállítania, s nem kell megengednie, hogy a tünő órák s a körülmények apálya és dagálya minden ellenállás nélkül vigyék őt magokkal. Kétségtelen dolog, hogy egy bizonyos értelemben nincs ember, ki kevésbbé volna ura a maga életének, mint a lelkész; mindazonáltal nyerni fog ő valamit úgy saját lelke, mint lelkészete javára, ha annyi szabályosságot visz be életébe, a mennyit csak megenged az, mindig készen levén arra, hogy a szabályosságot áldozza/föl a szeretetnek.* »Az idővel való gondolkodás olyan titok, melyet senkinek sem kell jobban ismernie, mint a lelkésznek, miután senki sem tartozik annyira becsülni az időt, mely az örökkévalóságnak egy része, mint ő. Sok időt elvesztegethetünk, a nélkül, hogy megfelelő mennyiségű nyugalomhoz jutnánk. Időt is, nyugalmat is nyerhetünk pedig, ha semmi fölöslegest nem teszünk, ha szükségképeni foglalkozásunkat nem terheljük meg fölösleges munkákkal és ha különböző elfoglaltatásainkat észszerűleg kombináljuk egymással. Időt is, nyugalmat is nyerhetünk, ha tudjuk, miképen óvjuk meg időnket az alkalmatlankodás és figyelmetlenség ellen, a mi igen nehéz dolog, ha pusztán világi szempontból tekintjük, de aránylag könnyűvé leszen, ha a vallásos kötelesség álláspontjáról veszszük tekintetbe.« Eddig Vinet tanítása, melyhez posthumus művének kiadói ugyancsak az ő tanári jegyzete nyomán, csillag alatt a következő történetkét fűzik: »Egy amerikai öreg lelkész beszéli, hogy lelkesedésének kezdetén Londonban járván, meglátogatta néh. Wilks Máté lelkészt, ki őt igen szívesen fogadta. Percek elteltével, miután kölcsönösen közölték egymással a legfontosabb vallási kérdésekre vonatkozó tapasztalataikat, fennakadt beszélgetésök. Wilks azután ezen szavakkal törte meg a csendet: »Van még önnek valami velem közlenivalója?* »Nincs, semmi különösebb érdekű sincsen.* »Van még önnek valami tőlem kérdeznivalója?« »Semmi sincsen.* »Azon esetben jobb lesz, ha elválunk egymástól; nekem az én Mesterem dolgaiban kell munkálkodnom; jó napot Uram!* »Úgy vettem azt — folytatja az amerikai lelkész, — mint leckét arról, hogy milyen helytelen dolog bárkinek is óráit vesztegetnünk és hogy kellő szilárdsággal minden ilyen veszedelmet ki lehet kerülni.« De hát ez nagyon angolosan volt téve, mondhatják az én cikkemnek magyar olvasói, s bizonyára nagyon angol Ízűnek fogják találni azt az általam valahol olvasott történetet is, hogy egy író, élete folyamán egy terjedelmes művet írt pusztán azon öt, vagy tíz percnyi idő felhasználásával, a mecldig rendszeresen várnia kellett volna, míg asztalhoz hívták, s míg leültek ahhoz. Elismerem, hogy azok nagyon is erősen angol ízű történetek. En nem tudnám utána csinálni a Wilks eljárását, sem a második történet módja szerint soha könyvet írni nem tudnók. Sőt azt is bajos volna elhitetni velem, hogy ilyen módon bárkinek is egyáltalában lehetne egy számba vehető jó könyvet összeállítani. De a morálját kell kivonni ezen két történetnek, s a szerint kell berendeznünk életmódunkat, a mi már körülbelől mindnyájunkra nézve lehetséges. Vinet, a tőle föntebb idézett tételek elején úgy a városi, mint a falusi lelkészek tudományos foglalkozásáról, tanulmányozásáról beszól, s azt mondja, hogy erre is kell időt találnia a lelkésznek. Nekem, tárgyam kapcsában arról kell beszélnem, hogy lelkészeinknek időt kell találniok egyes lelkipásztori munkák végezósére is. A maga módja szerint ez is tanulmány, még peclig életbe vágó, véghetetlenül fontos tanulmány ám ! Általános igazság, melyet sok olyan embertől hallhattunk már mindannyian, kik a közélet különböző terein bámulatra méltó tevékenységet fejtettek ki, hogy nem azzal értek ők el nagy sikert munkájokban, mert kora reggeltől késő estvóig szakadatlanul dolgoztak, hanem azzal, hogy rendszeressé tették munkájokat, s a napnak bizonyos óráiban lehetőleg mindig ugyanazon természetű, jellemű dolgukat végezték. Sok időt tölthetünk el kellő szórakozással akkor is, ha egyszerre elég sokat veszünk is ebből igénybe, mert kétségtelenül bizonyos, hogy a munkára felhasznált kis időközök nagygyá lesznek és sokat tesznek ki, ha okos rendszerességgel használjuk fel azokat. Hát én állítani merem, hogyha gyakorló lelkész volnék, igen könnyen hozzá tudnám gyü-