Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1895 (38. évfolyam, 1-52. szám)

1895-02-28 / 9. szám

parancsot, hogy a Zimony melletti pusztán telepítsék le őket; de az illető puszta bérlői mindent elkövettek, hogy ez meg ne történjék. Az udvari haditanács kénytelen volt még egyszer határozott rendelettel intézkedni, hogy a bevándorlók azonnal az Ó-Pazua és Batajnica között fekvő puszta földre telepíttessenek le. Ezt a telepet nevezték el Üj-Pazuának, mely egyházi tekintetben O-Pazuához tartozott. Körülbelől akkor hozatott az 1790/91-iki XXVI. t.-c., mely a magyarhoni ev. egyház ügyeit rendezi, biztosítván azoknak minden jogait és szabadságait. Azonban ennek a törvénynek 14-ik szakasza világosan kimondja, hogy ama jogok és szabadságok »egyedül Magyarország határaira érvényesek« és hogy Horvát-Szlavonországokban továbbra is az ő helyhatósági törvényeik maradnak érvényben, mihez képest »az evangélikusok azon országok határai között sem birtokra, sem hivatalra nem képesek<. Vallási szabadságukra nézve azon fatális kitétel fordul elő, hogy »azon alsó-sslavoniai,1

részint ágostai, részint helvét hitvallásuak birtokai ennek utána is nemcsak hogy ne háborgattassanak, hanem azon szabad vallásgyakorlatban, melylyel most élnek, akképen továbbra is meghagyassanak . . .« Ezt a törvényt a horvát hatóságok elég kegyesen alkalmazták; mert hiszen alig volt ki ellen alkalmazniok. A jelen század elején, 1808-ban az akkori schematismus szerint a két Pazuán 1913 ev. lélek volt; az egész horvátszlavón területen két ezernél alig volt több evangélikus. A francia háborúk után 1819-ben Neudorfon mintegy 80 würtenbergi ev. család telepedett le; egyházi tekintetben Kis-Kérhez tartoztak egész 1835-ig, a mikor számban és erőben gyarapodván, anyaegyházat alapítottak. Új-Pazua 1 Meg kell jegyeznem, hogy >alsó Szlavónia« elnevezés a magyar történelem tanúsága szerint hamis fogalom, mely földrajzilag nem létezett ott, a hol keresték. Szörényi László és Tivion Sámuel már a XVII-dik század első felében, Szegedi János és Pray György a XVÍII-ik században, Szalay László és Festy Frigyes pedig újabb időkben erősen vitatták, hogy Pozsega, Szerém és Verőce vármegyék magyarországi vármegyék, Varasd, Zágráb és Kőrös vármegyék pedig nem horvát, hanem sziavon vármegyék voltak. Croatia csak a Száván túl kezdődött, s terjedt nem a Dráváig, hanem az Adriáig. Szalay László közjogi botlásnak nevezi azt, hogy »már egy századnál tovább Szlavóniának nevezik azt, a mi Magyarország és Croatiának azt. a mi Szlavónia«. Az 1791-iki törvénycikk ezt a botlást akkor követte el, mikor a horvát követek az evangélikusok vallási jogai elleni küzdelmükben azon statútumaikra hivatkoztak, melyek Szlavóniából és Croatiából a nem katholikusokat kitiltják, azoktól a birtoklási és hivatalviselési jogot megtagadják. Már pedig — mondja Szalay — ezen szlavóniai és croatiai statutumok s a reájok oltott törvénycikkek Pozsegára, Szerémre és Verőcére nem alkalmaztathattak jogszerűleg, mivel a nevezett megyék mindenha Magyarországhoz s nem Szlavóniához tartozván, ama statutumok hozatalában részt nem vehettek ; nem még azon esetben sem, ha csakugyan Szlavóniához tartoztak volna, mert az újított (protestáns) hittan keletkezésekor már török pasalikot képeztek . . . s török járom alatt maradtak majdnem 1690-ig . . . s még azután is csak évtizedek múlva hozattak Szlavóniával és Croatiával közigazgatási kapcsolatba. is csakhamar anyaegyházzá lőn és egyházkormányzati tekintetben a bács-szerémi ev. esperességhez csatoltatott. 1835-ben hivatalos vizsgálatot tartott dr. Szeberényi János bányakerületi szuperintendens, a ki nagy örömmel tapasztalta az ottani egyházaknak szép haladását. De talán épen ez a haladás volt oka a bekövetkezett küzdelmeknek. Ugyanis 1838-ban augusztus 4-én adatott ki a bécsi üdvari haditanácsnak azon szigorú rendelete, mely szerint a protestánsoknak a sziavon határőrvidéken még azon esetben sem szabad polgári jogot adni, ha azok birtokot szereztek magoknak. Ez a rendelet különösen az új-banovcei evangélikusokat sújtotta keményen, a kik meglehetős számban telepedtek le és ott tényleg birtokot is szereztek. Minthogy előre lehetett látni, hogy a kath. püspök nem fogja őket megtűrni s ennek kedvéért a katonai hatóság zaklatásának lesznek kitéve, sok újbanovcei és új-pazuai ev. család elhatározta, hogy kivándorolnak, még pedig Oroszországba, a hol jobb bánást reméltek. Egy Wagner Mihály nevezetű ev. családapa tényleg be is adta kérvényét a sziavon polgári kötelékből való elbocsáttatás ügyében. Kérvényében keservesen panaszkodott a felett, mily sértő és szégyenletes állapot az, hogy a XIX. században protestáns nép vallása miatt üldöztetik ki hazájából. Ez a hang figyelmet ébresztett Bécsben. A kormány kétségen kívül attól tartott, hogy ez az ügy a magyar országgyűlésen is elő fog kerülni, a hol épen akkor erős harcok folytak a kath. főpapság vallási türelmetlensége ellen.1

Beszüntette a fenti rendelet végrehajtását és az udvari haditanács 1839-ben oly értelmű rendeletet adott ki, miszerint a sziavon határőrvidéken lakó »Az 1790/91-iki diéta naplóiban nincsen nyoma, hogy a horvát statútumoknak Verőcére. Szerémre és Pozsegára nem alkalmazhatása a törvényhozó test kebelében valaki által kimondatott volna . . .« De kimondotta Hajnóczi azon munkájában, melyet az 1790/91. diéta alatt az országgyűlés szervezéséről (De Comitiis regni Hungáriáé deque organisatione eorundem) közrebocsátott s melyben több rendbeli adatot sorol elő annak bebizonyítására, hogy Dalmátia, Croatia és Szlavónia követei a többször említett megyéket épen nem képviselik, mivel azok I. Lajos korától kezdve a legújabb időkig mindig Magyarországhoz tartoztak ; Szlavóniához sohasem s jelenleg is követeiket külön-külön küldik a diétára . . . Skerlec Miklós zágrábi főispán, a horvát követek nevében cáfolatot írt, melyben meg akarta mutatni, hogy Szlavóniának három alsó megyéje (Pozsega, Verőce és Szerém) mindig Szlavóniának és bánjának hatóságához tartozott. Ez a cáfolat hitelre talált; s ezért nemcsak az evangélikusoknak azon megyékből való kirekesztését eredményezte, hanem a botlás magába az 1791. 26-ik törvénycikkbe is belopódzott, melynek 14-ik szakaszában az »inferior Szlavónia« név a kérdéses megyéket illeti. Szalay Skerlecnek adatait érdekesen cáfolja »A horvát kérdéshez* című dolgozatában őü —67. lapokon. 1 Mikor .1839. nov. 19-én Busán Hermán horvát követ tiltakozott a protestánsoknak Horvátországba engedése ellen ; jónak látta hivatkozni arra, hogy Magyarországnak nincs joga Horvátország municipalis jogainak megváltoztatására, Deák Ferenc erélyesen visszautasította e felfogást; kijelentette, hogy »nincs Horvátországnak oly jussa, mely nem volna tárgya a magyar törvényhozásnak*.