Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)
1894-02-08 / 6. szám
de megmaradt s minket is meghagyott olyan vallásban, mely lelkét, értelmét örökösen szorongatta. Ez természetesen nem vonatkozik azokra, a kik minden dogmát e/hisznek. * * * A magyar klérus a leghazaíiasabb. Mondogatták sokszor. Ugyan kérem, mondjon valaki egyetlen egy olyan esetet, melyben midőn a klérusnak, Róma akarata és a haza akarata között kellett választani, hogy a haza akaratát választotta. Valóban anomália a XIX. században, hogy valamely nemzet kebelén élő testület idegen földön lakó főtől kérjen tanácsot, hogy teljesítse-e egy felelős kormány, tehát egy nemzet akaratát vagy nem? . . . Hát ez hazafiasság? . . . De van egy, a mivel sátoroznak. Hivatkoznak a Mohácson eleseit püspökökre. Erre elsőbben is azt jegyzem meg, hogy más világ volt ezelőtt háromszáz esztendővel. Akkor az volt a kötelességük, hogy ők vezessék az általuk kiállított azon bandériumokat, melyeknek fentartására, az ország védelmezése címén kapták a földi javak legnagyobb részét ... Ma a címen osztozik minden polgára e hazának, de a vagyont csupán a klérus élvezi. És bizony az volna az igazság, hogy a kormány első sorban elvenné a klérustól mindazon javakat, melyek banderiumállítás, katonaságtartás, szóval ország védelmezése címen vagy céljából adattak. De meg, ha olyan kiváló hazafi tett volt, nem pedig kötelesség a Mohácsnál történt püspöki kirukkolás, hogy szüntelen arra hivatkoznak, akkor a mai püspökök is mért nem gyakorolják ugyanazon hazafias cselekedetet. Másfelől pedig azt hiszem, hogy sokan szégyenkeznek annak meggondolásán, hogy ez a száz milliókkal rendelkező klérus a mohácsi vész óta, tehát 300 év óta nem cselekedett olyan kiváló hazafias dolgokat, melyekre büszkén hivatkozhatna : hanem kénytelen, felületes mentegetődzésül, csupán egy 300 év előtti véletlenségre hivatkozni. Hogy ez hazafias klérus ?! Nézzük tehát tovább. Ha már a hazát oly mélyen érdeklő dolgokban tanácsol; kérni Rómába jár is, mint Saul az Endorbeli boszorkányhoz, de talán azt az óriási birtokot, mely az ország l j7 részét képezi, akként kamatoztatta a haza javára, hogy némileg feledtette a közvéleménvnyel a tanácsért Rómába járását ? Hazánk az utolsó három évtized alatt oly fejlődést, haladást, emelkedést tanúsított, a mi valóban bámulatra méltó. Tudomány, művészet, kereskedelem csuda virágzásra emelkedett. E munkában része voll egyeseknek, testületeknek. Szeretném tudni, hogy a magyar klérus miben tüntette ki magát az ország három évtizedes nagy laboratóriumában? Szeretnék felvilágosíttatni arról, hogy az ő dús jövedelméhez arányban mivel excellált, mint hazafi? Annyit tudok, hogy felettébb megszaporította az apácákat, itt-ott a szegényebb káplánokat segélyezte. nőnevelő intézeteket állított, templomokat restauráltatott . . . óh ! de ezek mind katholikus dolgok, s én ullimo analysi, saját érdekét szolgálta általa. De hol vannak azok az áldozatok, melyeket a haza oltárára hozott, nem mint katholikus, hanem mint hazafi, mert az a hazafias cselekedet, mely nemcsak egy felekezetet szolgál, hanem a közjót. Egyik-másik érsek vásárol palotája számára néhány ezer frtos festményt, de Munkácsy Krisztus Pilátus előtti képe külföldre került. Pedig akár az esztergomi, akár a kalocsai érseket megillette volna az a tisztesség, hogy megvegyék, akár maguk, akár jövedelmeikhez arányban a főklérus együtt, az országos vagy a muzeumi képtár számára. A hazafias kegyelet igyekezett szobrot emelni művészeink, költőink, vértanúink számára. Sok közepes kisbirtokos. hivatalnok adakozott ilyen célokra neki is felette szükséges jövedelméből. Szeretném tudni, hogy az összes klérus három évtized alatt mennyivel járult e kegyeletes, vagy hazafias dolgokhoz ? Szóval miként szolgálja a klérus ezt a hazát azért az óriási vagyonért, melyet attól nyert, s azért a csaknem emberfeletti tisztességért, melyben részesül ? Valahára tisztába kell jönni e hazának a klérussal. S a XIX. század utóbbi felének joga van ezeket szellőztetni, megérteni és megorvosolni. * * * Majd másként lesz mindez, mihelyt a katholikusok alaposan megismerik vallásukat is, a klérust is. Egyszer egyik miniszter azt vágta vissza egy képviselőnek : vagyok olyan jő katholikus, mint ön. Megrémültem erre a nyilatkozatra. Mert jó katholikus az, a ki vallásának minden dogmáit alfától ómegáig hiszi, lelki üdvét azoktól várja és azokban találja; kultusát. ceremóniáit helyesli stb. No, ha még egy miniszter is jő katholikus, akkor rejtsd el XIX. század a te vívmányaidat : vonulj árnyékba felvilágosodás; törd össze szárnyaidat szabadság ... De aztán megint csak azt gondoltam, hogy ez a kifejezés egy csinos frázis; mely kipattant a vita hevében, de a melyet utóbb rettenetesen megszégvenlett. az illető. Mert én úgy vélem (ha csalódom, szomorúan fájlalom) hogv komoly megfontolás és a tapasztalat után érzettel hallja a mívelt katholikus ember is ezt a kifejezést : A pápa a Krisztus földi helytartója. No már kérem, ha a római császárok kénytelenek voltak is szélesen kiterjedt birodalmaikban helytartókat állítani . . . de mégis szörnyű dolog az Isten fiát helyezni ebbe a kategóriába. Csak jól gondoljuk meg a dolgot: ha csakugyan a pápa a Krisztus földi helytartója, ugyan mit érezhetett isten szent lia, midőn a mennyből alátekintvén, látta, hogy az ő helytartói hogy simonizáltak a pápai székkel, hogy mérgeztették egymást; hogy dőzsöltek nap nap után. Ah ti kath. testvéreim! kik Jézust Isten fiának
