Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-12-13 / 50. szám

ha egyszer-akkor ismét aktuális lesz az állami theol. fakultások kérdése, akkor hozzászólunk gyakorlati szempontból is, mert ebben a tekin­tetben nagyon sok tisztázandó része van a kér­désnek. Hogy csak Kolozsvártt vagy Budapesten is állíttassák e protestáns theol. fakultás? Ilogy hány és milyen tanszékek szerveztessenek ? Hogy az egyházaknak milyen befolyás biztosíttassék a tanárok kinevezésére? Hogy a meglevő theol. akadémiák s az állami fakultás vagy fakultások között milyen legyen a viszony? Ezek s az ezek­hez hasonló gyakorlati kérdések, ha valósításra kerül a sor, előzetesen mind megoldandók. Akár miként fejlődjék nálunk a szentesítést nyert vallásügyi törvények alapján az állam és az egyházak közötti viszony, az államra nézve sem lesz közönyös a lelkészképzés kérdése, s nagy politikai hiba volna -részéről, ha ily fontos kulturális kérdésben tovább is a nem törődés kényelmes álláspontj ara helyezkednék. Se. F. Egyházi ünnepeinkről. Felolvastatott Budapesten dec. 5-én, a 2-ik adventi estén. Tisztelt közönség! Talán többen is vannak közöttünk olyanok, kik a közélet zajában a mindennapi teendők által lekötve, nem is gondoltak arra, hogy mi az elmúlt vasárnapon átléptük már az újév küszöbét, s ma már az új esztendőnek 4-ik napját éljük. Igen, mert nemcsak a polgári, hanem az egyházi társadalomnak is megvan a maga külön időszámítása, csak hogy a polgári életben január 1 - ét tekintjük az évforduló napjául, az egyházi élet­ben pedig advent első vasárnapját. E nappal kezdődik tehát az újév, mely nap egyszersmind a karácson ünne­pére való előkészületnek első vasárnapja. Épen azért most, midőn egy új esztendő első napjait éljük, nem lesz talán alkalomszerütlen egy rövid pillantást vetni ünnepeinkre, azoknak eredetére és jelentőségére. Ünnepeink magukban véve is elég anyagot szolgáltatnak az elmélkedésre, mert eltekintve azoknak históriai jelentőségétől, mindegyikben egy-egy mély vallásos gondolat van kifejezve. Már pedig az ember bármilyen szorgalommal dolgozzék a minden­napi kenyérért, vagy a dicsőségnek egy gyorsan eltűnő sugaráért, mégis jól esik olykor feltekinteni az égre, hon­nan hitünk szerint származik minden jó adomány. Az ember a mindennapi élet zajában igen könnyen megfeled­kezik teremtőjéről, s az őt környező dolgokban és tüne­ményekben nem ismeri fel az Isten gondviselő szereteté­nek nyomait, pedig a természetben minden, az égitestek forgása és egy hangya cérnaútja, a százados tölgyek és a kis ibolya virága ékesen hirdetik az Isten bölcseségét és jó-ágát, melyet énekes könyvünk oly szépen fejez ki a 19. zsoltárban, midőn mondja: »uz egek beszélik és nyilván hirdetik az Úrnak erejét, az ég mennyezeti szé­pen kijelenti kezének munkáit. A napok egymásnak tudo­mányt mutatnak az ö böleseségéröl; egy éj a más éjnek beszél az Istennek ö nagy dicsőségéről.« A világon minden tünemény hathatósan ösztönöz minket arra, hogy tekinte­tünket az égre függeszszük ; de kiváltképen buzdítanak erre ünnepeink, melyeknek egyenesen ez a rendeltetésök, s ebben van vallásos jelentőségök, a lelki életre vonatko­zólag építő hatásuk. Azok a nagyon felvilágosodott emberek, kik a val­lásos radikálismus képviselői, azt állítják ugyan, hogy ünnepeinknek semmi építő ereje nincs, mert azon ese­mények, melyek históriai alapját képezhetnék, csupa le­gendák, a túlcsigázott fantázia szüleményei, melyek csak symbolumi jelentőséggel bírhatnak, s a beteges lélekre lehetnek hatással. Ez állítás azonban csak akkor állhatna meg, ha a keresztyén ünnepek alapját képező események csakugyan puszta legendák volnának, s ha általában az ünnepeknek valláserkölcsi építő ereje amaz elbeszélésektől függne. De ha a keresztyén ünnepeknek alapját egy-egy mélyebb, az emberi lélekben gyökerező vallásos eszme képezi, s ha az az eszme vagy igazság a Krisztus sze­mélyével elválhatlan összefüggésben áll: akkor azoknak valláserkölcsi értéke és építő ereje minden kétségen felül áll. Annyit azonban el kell ismernünk, hogy azon formák, melyek által az egyház a vallásos buzgóság megnyilat­kozását szabályozza, s bizonyos szertartások végzésére irányozza, múlékonyak, az idővel együtt változók, s azok­nak is kell lenniök, ha csak a keresztyénség elévülni nem akar. De az ünnepek alapját képező vallásos eszme változ­hatatlan, úgy hogy mi az egyházi szokásoknak, az ün­neplés módjának minden különbfélesége mellett is egynek érezhetjük magunkat az ős egyház hívő tagjaival. Az ün­neplés módját, a különböző szertartásokat tehát nem szabad olyanoknak tekintenünk, mint a melyek a keresz­tyén vallás lényegéhez tartoznának. Mint egyházi szokások lassanként állottak azok elő, s az idők változásai, s a kü­lönböző korszakoknak egymástól eltérő izlése és gon­dolkozása átalakító befolyást gyakoroltak reájuk. így pl. a róm. és prot. egyház között lényeges különbség van az ünnep jelentőségének felfogásában és az ünneplés módjában. A róm. egyházban az ünnep a vallásos színi játéknak egy neme, melynek az a célja, hogy az emberi képzelődést foglalkoztassa. A prot. egyház ellenben az ünnepeket csak olyan alkalmaknak tekinti, melyek a ke­resztyén üdvnek, a Krisztus megváltó munkájának egy-egy kiválóbb mozzanatát teszik elmélkedésünk és valláserkölcsi építésünk tárgyává. Ez az oka azután annak, hogy a róm. egyházban a fényes papi szolgálat lényeges alkatrésze az isteni tiszteletnek, sőt a legmagasabb fokú üdveszközlő cselekvény. ellenben mi protestánsok úgy vagyunk meg­győződve, hogy üdvünk nem a külső fényes szertartások­tól, hanem sokkal inkább függ a Krisztussal világba lépett új életelv elsajátításától, függ az Istennek lélekben és igaz­ságban való imádásától. Azon ünnepek tehát, melyek a prot. egyházban meghonosodtak, kivétel nélkül mind a Krisztus megváltó munkájával állanak szoros kapcsolatban. Lássuk ezeket az ünnepeket. Első helyen kell megemlékeznünk a vasárnapról, mely a keresztyénségnek legrégibb és leggyakoribb ünnepe. Hogy a vasárnap, mint ünnepnap, épen minden 7-ik na­pon köszönt be, ennek oka az időnek hetekre való fel­osztása, s a hold változásán alapszik, mely tudvalevőleg négyszer 7 nap alatt teszi meg a földkörüli útját, s az egyik változástól a másikig épen 7 nap, vagyis egy hét szükséges. Az időnek ezen hetekre való beosztása nem­csak a zsidóknál volt meg, kiknél egyenesen vonatkozás­sal van a világ teremtésére, hanem ismeretes volt csak­nem minden régi pogány népnél, még azoknál is, melyek Mózesnek a világ teremtésére vonatkozó elbeszéléséről mit sem tudtak. A vasárnap megünneplésének vallásos jelen­tősége azonban nem az időnek hetekre való beosztásán alapszik, mert hiszen akkor e napot mind azon népek megünnepelték volna, melyek az időnek a hold változásai

Next

/
Thumbnails
Contents