Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-11-08 / 45. szám

egy teljes éven át), de már nem bírja sem a torkom, sem a tüdőm azt a sok beszédet, a mit ugyanazon egy napon a templomi istentisztelet tartása kétszer és a gyermekistentisztelet tartása csak egyszer is megkövetel. Pedig nem lehet ám egy tanteremben együttesen hozni össze a fiúkat a leányokkal, mert erre nem elég tágas egyik tanterem sem ; sőt annak, hogy egy tanterembe ne hozzuk össze őket, van lélektani és pedagógiai igen fontos oka is. A vasárnapi közistentiszteletet kellene tehát úgy rendezni be, hogy az a mostaninál jóval kevesebb beszéddel is megtartható legyen, E végre vájjon vétek volna-e a délutáni istentiszteletet, a melyen úgyis általában nagyon kevesen vesznek részt, gyermekistentisztelet tartásával cserélni fel? a mikor aztán (a téli hónapok kivételével) lehetne a gyermekistentiszteleteket templomban s a mindkétnemü gyermekek jelenlétében tartani meg. (A gyermekek nemük szerint összegyűlnének volt tantermükben s onnan indulnának s mennének kettőssorban a templomba.) Lehetne bizonyára, csak akarni kellene! Ha a valláserkölcsi élet ébrentartása és nemesbítésére hasznos és szükséges is a káté- és bibliamagyarázat: akkor nincs értelme annak, hogy csak vasárnap délután, vagy épen köznap tartatik, a mikor mindenütt, de mindenütt a világon kevesebben látogatják az Isten házát, mint a mennyien vasárnap délelőtt látogatják azt. Tehát tartassék a káté- és bibliamagyarázat mindenkor (mikor t. i. sor kerül rá) csak vasárnap délelőtt. Vasárnap délután s ha lehetne csütörtökön délelőtt is pedig tartassanak gyermekistentiszteletek. Sőt lehetne úgy is közvetítni a dolgot, hogy az a tanítás, a mit a gyermekek előtt tart a lelkész, annyiszor, a mennyiszer, épen káté- és bibliamagyarázat legyen, csakhogy nem a »Varjú« hangján ám, hanem olyan hangon, a mit a gyermek füle s esze is bevesz, befogad minden erőltetés nélkül. Ez lenne a leghelyesebb minden bizonynyal, mert hiszen a vasárnap délutáni, sőt a csütörtök délelőtti istentisztelet látogatói is úgyis második gyermekségre jutott öregek túlnyomó részben. Legyen így, vagy legyen másként, csak tartsunk gyermekistentiszteleteket, mert ezek tartása az az iskola, a hol jó házi istentisztelet-vezetőket lehet képezni. Ilyenek nélkül pedig a házi istentisztelet tartása sem felel meg nagy feladatának, fontos rendeltetésének. De úgy tetszik, mintha hallanám, ennyi beszéd után, azon megjegyzést, miszerint a házi istentisztelettel csak a nazarénizmus és baptizmus befogadására készítjük a talajt a valláserkölcsi élet széles mezején, mert hiszen épen a nazarénusokat és a baptistákat nem elégíti ki a templomi közistentisztelet; ők tartanak házi istentiszteletet. Ez a megjegyzés helyesnek látszik első tekintetre. De én megfordítom az okoskodást és azt mondom: ha meghonosítjuk híveink köd a házi istentiszteletet: akkor a nazarénizmus és baptizmus terjedését akadályozzuk meg; mert az olyanok, a kik épen a házi istentisztelet tarthatása céljából hagyják most oda templomainkat s templomainkkal együtt hitfelekezetünket is: nem teszik ezt, ha mint hitfélekezetünkhöz tartozók is végezhetnek s tényleg végeznek is házi istentiszteletet. A különbség csak az lesz, hogy akkor beéri kiki azzal, ha a maga lakhelyén, a maga szobájában, saját családja körében végzi a házi istentiszteletet, az éneklést, imádkozást, a biblia s a valláserkölcsi tartalmú könyvek olvasását s emiatt, vagyis azért, hogy házi istentiszteletet végezzen, nem is gondol arra, miszerint a szomszédba menjen, avagy eg'y »közös ház« építtetésének költségeihez Ő is járuljon, szóval nem veti meg, nem hagyja oda a közistentisztelet tartásának egyedül illetékes és méltó helyeit, a templomokat. Próbáljuk meg! Csak bátran előre, honosítsuk meg a házi istentiszteletek s gyermekistentiszteletek tartását s ez által képezzünk jó házi istentisztelet-vezetőket! Ajánlom az itt felvetett eszméket, igazságokat, lelkésztársaim nagybecsű figyelmébe, a kiket ünnepélyesen felhívok az ezen cikk tartalmát képező főtárgy feletti komoly és higgadt eszmecserére. Ágya, 1894. okt. 2. Nagy Sándor, evang. reform, lelkész. TÁRCA. Az asszony hivatása. Két beszéd, Monod Adolftól. Felolvastatott a Lorántffy Zsuzsanna nőegylet alakuló gyűlésén. Az Úr Isten pedig ezt is mondotta vala: Nem jó az embernek egyedül lenni; szerzek neki segítőt, mely mindenkor ő előtte legyen. I. Mózes, II. 18. Szeretett testvéreim! Ha ma hozzátok fordulok, kedves női hallgatóim, azért semmi oka sincs neheztelni hallgatóim azon másik részének, a melynek beszédeim rendszerint szánva vannak. Hiszen, ha az asszonyoknak beszélünk és az ő befolyásukat megszentelni törekszünk, a férfiak érdekében is beszélünk. Igen befolyásukat. Mert, bár a teremtő megtagadta tőlök azt a fölényt, melyet az erős a gyenge fölött gyakorol, de ezzel szemben adott nekik oly befolyást, a melylyel a gyenge, a legtöbb esetben, az erősre hat és a melyet az önként elvisel, föltéve, hogy ez külsőségekben nem nyilatkozik* Merem állítani, hogy a legnagyobb befolyást a földön, jóban és rosszban, az asszonyok tartják kezökben elrejtve. A történet velem együtt ugyanezt bizonyítja, ha mindjárt nem ismeri is el mindig a * Ez nemcsak a társadalmi vagy családi körben van így, de a szellemi életben is.„.Többnyire nem a kiváló szellemek bírnak az egyszerűbbekre befolyással, de megfordítva. Ez ellentétesnek tetszik, de tüzetesebb vizsgálat után, a tapasztalás, e föltűnő állítást, igazolni fogja.