Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-01-25 / 4. szám

csak az embernek van és vallásossá az ember csak szellemi életében lehet. Már ennyi alapján is kimondhatjuk Schweizerrel theorice, hogy a vallás tárgyilag a végesnek a végtelenhez való reális viszonya; alanvilag: ezen viszony bensővé létele, öntudatra jutása, vagy Biedermann pregnáns kifejezése szerint: a vallás kölcsönviszony isten, mint végtelen és ember, mint véges szellem között. így a vallás véges szellemi, tehát az állatnak nincs vallása, mert az még nem is véges szellemi; Istennek szintén nincs vallása, mert. végetlen szellem. Mindezek csak általános meghatározások, tehát ki nem elégíthetnek. Kutassunk tovább az emberi szellem tárházában, hogy ama forrást találjuk meg, melyből a vallás éltető vizei buzognak fel. Ennél a kutatásnál kísérőnk csak a tapasztalat és lélektan lehet, főleg az elsőnek tényeire alapított okoskodás. Az emberi szellem három főirányban működik: ugyanis a szellem vagy saját bensőnk és a külvilág értelmes felfogására törekszik, mint értelem; vagy a bel- és külvilágról szerzett képzetek hatását fogadja, mint érzelem, vagy végre a képzetek és hatásuk, tehát az értelem és érzelem által indíttatva cselekvőleg lép fel, mint akarat. Vájjon melyikben székel a vallás? Tapasztalat és lélektan számos választ adnak e kérdésre. A tudósok egy része az értelembe, többen az érzelembe, nem jelentéktelen rész az akarat működési körébe helyezi a vallást. Vannak olyanok is, kik az értelem és akarat együtthatásában keresik a vallást; mások kizárólag az érzelem tulajdonának tartják, az értelem működését akkorra tartva fenn, midőn a vallás mint tény áll előtte; vannak végre olyanok is, kik az emberi szellem működésének hármas irányába helyezik, mikor más neve nem lehet, mint — lelkület. Vájjon hol találjuk meg az igazságot ? Ha a vallást az emberi szellem egyik vagy másik formájába szorítjuk, egyoldalúvá válik. Az értelemvallás p. o. hideg, mert csak emlékezőtehetség; az érzelem vallás csupán beteges rajongás, melynek neve fanatismus; az akaratvallás pedig üres formalismus, melytől a kedély egészen távol áll. Leghelyesebbnek látszik azon okoskodás, mely a vallást a szellem összességében keresi, de ugy, hogy főleg érzelem, mely aztán hat az értelemre és akaratra, vagyis a lelkületen alapszik. Ez a vallás meleg, mert tulajdona az érzelem; élénk, mert azzá teszi a képzelet ; tiszta, mert gondolkodó és tartalmas, mert gyümölcsöző. Az elmondottak alapján a vallás tehát az emberi szellem összélete, a lélek életmozgása, saját ténye; egész helyesen az, a mint Schweizer és Biederman kifejezte. Valóban első az objectum és csak második a subjectum; első a tárgy, mely az alanyra hatást gyakorol, mely e hatás alatt eszmél, azaz tudatára jut ama hatásnak, mely mozgásra ingerli a lelki erőt, midőn aztán ez az erő megfelelő módon ugy nyilatkozik, mint vallásos érzelem, bár eleinte csak gyarlóan, de hovatovább mindig tökélyesebben. Ily nyilatkozás csakis az embernél tapasztalható és épen ezért mondjuk, hogy a vallás emberi tulajdon, hogy az a lélek organizációjában rejlik, mely az embert minden más teremtménytől megkülönbözteti, mivel ugyanazon hatás más lényekben hasonló érzelmet fel nem költ. Ily módon lehet aztán velünk született vallásról is beszélni, t. i. oly emberi tudatunkban rejlő tehetségekről, melyeknél fogva a külső eseményeket vallásos szempontból tudjuk felfogni s azoktól vallásos hatást nyerhetünk épen ugy, mint a hogy fülünk és szemünk szerkezeténél fogva a magokban nem hangzó léghullámok hanggá és nem vilá gító aeterrezgések világossággá lesznek. Azonnal, a,mint a külvilág (objectum) hatást gyakorol az emberre és az igy felébresztett tudat folytán a lelki erő mint vallásos érzelem nyilatkozik: a szembeállítás is, t. i. a végesnek és végetlennek habár primitív érzése megtörténik, kezdve a homályos vallásos sejtelmen és innen fel a logikailag leghelyesebben kiképzett vallásos tudatig, midőn a szembeállítás is elveszti primitív jellegét és teljessé lesz, de nem ugy, hogy a végetlent a végestől elválasztja, ellenkezőleg mindent, igy önmagát is (t. i. az ember) a végetlenben tudja és megfordítva, mikor a szent és profán megkülönböztetések is elenyésznek, mert minden szent, tehát nem elkülönítésről; hanem csak megkülönböztetésről lehet szó. Itt, hol a vallás psychologiai eredetéről van szó, nem szabad oly messze mennünk. Nem is gondoljuk azt, hogy a vallásos érzelem csupán az objectum hatására ebred fel, mert igy a vallás nem volna az egyén szellemi életének kifolyása. Az objectum mindig hat ugyan, de ha e hatást felfogó subjectum hiányzik, abban az esetben objectumról nem beszélhetünk, tehát hatásról sem. Ezzel csak azt akarjuk mondani, hogy a vallásos érzelem (tudat) a kül- és belvilág (természet és ember) együttes hatására ébred fel, de közvetlen emberi tulajdonnak marad, mert eredeti forrása a lelkület. A fennebbiekben eljutottunk volna kérdésünk látszólagos megoldásához, mert a vallás-psychologiai eredetének kérdése nemcsak azt foglalja magában, hogy hol van az, mi annak forrása, hanem azt is, hogy milyen az a csira, azaz milyen lehet első nyilvánulása ? Ez természetes következmény, ha hívek akarunk maradni ama fennebbi állításunkhoz, hogy »ennél a kutatásnál kísérőnk csak a tapasztalat és lélektan lehet, főleg az elsőnek tényeire alapított okoskodás«. Ezen a tételen épültek fel az eddigiek is és jogosulttá tették azon állítást, hogy a vallás eredeti székhelye az emberi lelkület; most már ezen állítás jogosultságát kisértsük meg bebizonyítani tapasztalati és lélektani úton, más szókkal: figyeljük meg azt a mozzanatot, mely a vallás első csiráinak életet képes adni, melyből fejlődik a további. »Midőn az ember még egészen a természetben van elmerülve, midőn szellemi és erkölcsi tudata még teljesen alszik : akkor még mit. sem tud, mit sem érez arról, hogy az ő életszüksége, az ő vágya és a természet között, az ő (külön egyéni, tudatos akarattá még nem vált) akarata és valamely más akarat vagy törvény közt valami különbség vagy meghasonlás volna. Ha tetszik valakinek ezen állapotot az ártatlanság állapotának nevezni: jól van; csakhogy ekkor az ártatlanság állapota, midőn az ember előtt még semmi sem jó és semmi sem rossz, az öntudatlanság, az állat állapota, hol az ember még nem tud a jóról, nem a rosszról, hol az, a mit akar, még sem az egvjk, sem a másik, mert ha a rosszról nem tud, ugy a jóról sem tudhat. De az ember eredeti, azaz rendeltetésszerű, lényegének megfelelő állapota nem ez, hanem a beszámítás, a betudás alá esés állapota. Amaz első, természeti állapot, midőn az ember még teljesen egy a természettel, nem az ártatlanság, hanem a nyerseség, az állati vágyak, a vadság állapota. Az állat nem jó és nem rossz, de az ember állati állapotában vad, rossz, olyan, milyennek nem kell lennie.« Az ember ezen állapotából csakis a vallásos érzelem nyilvánulására zökkenhet ki, azaz: a vallás első nyilvánulása az, mi az embert természeti álmából felébreszti és képessé teszi arra, hogy ember legyen. Midőn az ember természeti álmából felébredt, ama benyomások, melyeket a kültermészettől nyer, bizonyára nagyon sokban egyeznek meg a gyermek benyomásaival.