Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-09-06 / 36. szám

találkozva, erősödnek, fejlödnek.« De a falusi papokat támadni, az bizony esze ágában sem volt Agrippának s ha lett volna, bizony cikkét a »IIajnal« sohasem közölte volna. Nem tehetem végül, hogy a cikkíró sajatságos eljárására ne utaljak. Tisztelt lelkésztársam, úgy látszik, védelme hatásosabbá tétele végett, a rosszul értett ós félreértett kifejezések mellé még másokat, helyenként nagyon is erőseket told, hogy így aztán kiálthasson fel: íme, ti szegény falusi papok ; így rágalmaznak benneteket! Hát hiszen tréfának megjárja ez, tisztelt lelkésztársam, de higyje el, ha igazán vádaskodó emberekkel állana szemközt, akkor ezért az eljárásáért bizony megkapná s meg is érdemelné azt a bizonyos csópveróst, a melyről szól, de a melyről ón máskor is tartózkodtam, most is tartózkodom, mert nem szeretem a civakodást. Valósággal azoknak az állításoknak, a melyeket nekünk tulajdonít, legnagyobb részét Ön gyártotta meg tisztelt lelkésztársam. Mi sohasem mondtuk, hogy: i) minden protestáns pap egy a Mátyás hét lustái közül, beoltva holmi legsötétebb afrikai véréveUc, vagy hogy y>némelyik nem átallana kalpagban, hosszú attillában, mezítláb gatyásában parádéznia (bizony ilyen módon mi nem is szoktunk írni) s hogy y>mi lesz a teendője a megváltozott viszonyok közt, ahhoz dunsztja sincs a (így sem szoktunk írni). Valóban, tisztelt lelkésztársam, hogy Ön ilyen képtelen s helylyel-közzel illetlen kifejezéseket tulajdonít nekünk, az bizony gyanút kelthetne a falusi papok ellen, ha meg nem lennénk arról győződve, hogy Ön is csak elkeseredett hangulatában ragadtatta magát ilyen elj arasra s cikkének azt a részét, a melyben képzelt vádakat saját maga formuláz, azután úgy tünteti fel a dolgot, mintha mi írtunk volna oly képtelenségeket, azt hiszem, egy lelkésztársra sem fogja helyeselni, sőt bizonyára Ön is megbánta már, hogy nem írt tárgyilagosabban. Egyébiránt, a mint mondtam, nem akarom a rosszat hasonló roszszal fizetni vissza. Azt a feladatott tűztem ki magamnak, hogy a mi álláspontunkat, t. i. azokét, a kik gyökeres reformálást, lelki megújulást tartanak szükségesnek, épen Nagy Imre t. lelkésztársam cikkével igazoljam. Jóformán nem teszek egyebet e végből, mint hogy az ő nyilatkozatait, vallomásait világítom meg. Vegyük úgy a dolgot, mintha még eddig sohasem vizsgáltuk volna a magyar ref. egyház helyzetét, s most kérdeznők meg az illetékes, de jóakaratú bírákat, hogy ugyan mi a vólemónyök? íme, tehát előttünk áll egy nyilatkozat, a mely a »legtöbb magyarhoni református kis egyház« helyzetét kielégítőnek tartja. Egy-két bajra rámutat ugyan. »A nagy terhek, a rossz kivetési rendszer, a polgári hatoséig lanyha segédkezése a lelkészre rótt kötelmek teljesítésénél, s a nyomorúságos existenciaa, ezek a cikkíró által észlelt bajok s valószínűleg e Lap szerkesztője azt tartotta cikkíró igazainak a cikkre tett megjegyzésében, hogy ama bajokra rámutatott. E bajok azonban bár a mi meggyőződésünk szerint is egynek kivételével, (hogy t. i, a hatóság lanyhán segédkezik) kétségkívül nagy bajok, de mégis inkább csak eredményei az igazi bajoknak. E bajokra akarok majd legközelebb rámutatni s pedig, a mint ígértem, rendszerint épen Nagy Imre t. lelkésztársam cikkét hívom bizonyságul. Szabó Aladár. A prot. felsőbb leányiskolaügy fejlődése. Mintha derülni kezdene ! . . . mintha tisztulna kissé a látóhatár! ... Az emberek kezdenek különböztetni, régi helyes műszóval élve — distingválni! S ez igen biztató; mert helyes megkülönböztetés mellett rájönnek majd az emberek arra, hogy más az állam s más az egyház munkaköre. Jóllehet a cél végeredményében közös, egy s ugyanaz; de a célhoz vezető eszközök különbfélék s miután előhaladt korunkban sem az egyház, sem az állam mindamaz eszközöket egymaga nem kezelheti, meg kell azokat osztani. Helyes munkafelosztás mellett aztán a közös cél, az emberiség ügyének előbbvitele, fejlesztése, az emberiség boldogítása könnyebben s biztosan elérhető. Ezt célozzák a liberális egyházpolitikai törvények is ; t. i. az állam és egyház külön választását, azt, hogy legyen »szabad egyház, szabad államban!« . . . Miután a megalkotott s szentesítésre váró liberális törvények kezdik megvonni a határvonalakat az állam és egyház között s remélnünk kell, hogy ezt az irányt megtartja az állam, nemcsak a házasságkötés, anyakönyvezésre nézve stb., hanem keresztűlviendi az elválasztást az egész vonalon, az állam és egyház minden érintkezési pontjain. legalsótól a legfelső pontig, elvégezvén az állam mindazt, a mi, modern felfogás szerint, jogköréhez tartozik s meghagyván az egyházaknak mindazt, mit más nem, csakis az egyházak végezhetnek: úgy látszik, hogy a korszellem hatása alatt kezdik az emberek beleélni magukat teendőikbe innen és túl is. Én legalább részemről a korszellem ezen irányadó befolyásának tulajdonítom egyházi téren, hogy az emberek valahára kezdenek itt-ott, szórványosan beszélni a vallásos nevelésről, a vallástanítás, a középiskolai hitoktatás és a rendszeresítendő vallástanári tanszékekről is. Valóban itt az ideje az ily irányú gondolkodás és munkálkodásnak! mert míg régen elemi iskoláink jóformán hit- és erkölcstanító intézetek voltak, melyekben a szenthistória, a Hübner stb. voltak a főtantárgyak az ábécé