Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-09 / 32. szám

is merjük mondani, hogy a törvény határozatán túl a konvent sem mehet, mint a zsinat mandatariusa, és ha megy, alkotmányunk szenvedeti d érezhető sérelmet. Morvay Ferencz. A theologia egyházi és tudományos jelentősége. (Folytatás.) II. Igyekeztem kimutatni, hogy a theologia mennyire az egyház szolgálatában áll s mint ilyen, kell, hogy egvházias jellegű legyen. Azonban a theologia egyházi jellege — a mint az de Lagarde és Overbecknél történt — nem vezethet tudományos jellegének megtagadására. Mint tudománynak a theologiának álláspontja az egyházon kívül van. A tudománynak kívülről nem adott, benső sajátos törvénye és rendszere van. Nem azt kérdi: mi egyházi? vagy mi keresztyén ? hanem mi igaz ? Hogy a theologia mint tudomány ezt a kérdést megoldhassa, az egyház összes alapjait: az egyházi hitet, az egyház eredetét és történetét, valamint az írás tanát is birálat alá kell vennie. Bírálnia pedig csak akkor lehet, ha álláspontja a bírálandó tárgyon kívül és felül áll; mert olyan birálat, mely abból az előfeltételből indulna ki, hogy az egyházban uralkodó hitnézetet eredményezze, nem volna többé birálat, hanem puszta látszat, dogmatikai játék. E téren a theologiának minden egyházi tekintélytől függetlennek kell lennie, mert itt nincs a lutheri, kálvini, vagy bármely egyházi, hanem csak a tudományos bizonyítékoknak általános értéke. Éppen azért a római theologiának — bármennyit köszön is különben a tudományos kutatás egyes kiválóbb művelőinek — éppen mert római s így a csalhatatlan egyházi, ma pápai tekintély elvén alapszik, nincs tudományos értéke; míg ellenben a protestáns theologia, mivel az egyházi tekintély elvét a tudományosság terén el nem ismeri, benső lényegét tekintve a tudomány magaslatán áll s tudományos kritikával működik. Ebből valami más is következik. Ha a theologia, mint tudomány, az egyháztól független alapon áll, akkor neki is ugyanaz a célja, a mi minden tudománynak: az igazság keresése. Úgy de az üdvözítő isteni igazságnak teljes és tökéletes ismerete oly eszményi cél, a mely felé a keresztyénség csak fokozatosan törekedhetik. A theologiai ismeret terén sincsenek kész igazságok, hanem »rész szerint való« itt is a mi ismeretünk. Az isteni hittartalomnak bármely tudományos kifejezése tökéletlen emberi valami. A theologiának tehát arra kell törekednie, hogy a keresztyén üdvismeretet fejleszszc, melynél teljesebbé, tökéletessebbé tegye, a miből az következik, hogy a theologia folytonos fejlődésben van, s a ki ezt tagadná, az magát a protestantizmust s annak folytonosan reformáló, haladó természetét, tehát lényegét tagadná meg. De ha a fejlődés elvét elfogadjuk, s elismerjük azt, hogy egy korábbi álláspont lehet tökéletlenebb, mint egy későbbi, fejlettebb álláspont, akkor azt is el kell ismernünk, hogy a tudományos theologia terén a kétkedés éppen oly jogosult, mint minden tudományos téren. A kritikai kétkedést (kételyt) pedig — vonatkozzék bár az akár a szent történetre, akár a dogmára — nem lehet, nem szabad egyházi törvényszékkel, dogmatikai betübirósággal elnémítani. A tudományos kétkedés csak tudományos bizonyítással, tehát csak szellemileg győzhető le. Az igazságot nem mindig egyenes úton érjük el, s magának a tévedésnek is hozzá kell járulnia az igazság tisztább és teljesebb kifejtéséhez. A tévedés alkalmat nvujt arra, hogy a dolgot minden oldalról helyesen világítsuk meg, így ösztönző, tisztító ereje van. A theologiai tudomány ennélfogva még az egyháziatlan irányok theologiai fejlődését sem korlátozhatja, mert e téren a szabadság korlátozása, a tekintélynek, az egyházi gyámságnak olyan hatalmi szava, mely kimondja: »így legyen, s máskép nem szabad lennie!« megállítaná a tudomány fejlődését, s a fejlődés megakadása a szellemi téren a halállal azonos. Mi következik ebből? Az, hogy a theologiai tudomány szabadsága okvetlenül föltételezi az egyéniség elvének érvényesülését. Ha a protestantizmus, lényegénél fogva, a fősúlyt a Krisztusban való üdv benső, személyes elsajátítására fekteti, úgy a keresztyén személyiség elvének mennél teljesebb kifejtése, nevezetesen az egyházi tannak folyton megújuló egyéni elsajátítása is kell, hogy feladata legyen. Mi sem ellenkezik annyira a protestantizmus lényegével, mint amaz egyházi tanegység felé való erőszakos törekvés, az a dogmatikai törvényszerűség, mely ráolvassa az egyénre a maga paragrafusát s kényszeríteni akarja, hogy csak a szerint gondolkozzék, higyjen és érezzen. Káros következményeit láttuk a protestáns scholastika korában. A dogmatikai kényszer éppen a belső hitélet hiányát s a protestáns tudat meggyengülését mutatja, a mi ahhoz a merev, fejlődésre képtelen orthodoxismushoz vezet, melynek természetes folyománya a szűkkeblűség, felekezeti türelmetlenség, az igaszságérzet elhomályosulása, szóval: a személyes szabadság jogainak megtagadása. A protestantizmusnak nem szabad bizonyos féltékenyen őrzött tanegységben megmerevülnie. Ne féltsük mi a protestantizmust se az újítástól, se a különféle irányoktól. Ha az az új az egészséges fejlődés eredménye, akkor igazolva van, akkor azzal a protestantizmus nem gyengült, hanem gyarapodott; ha pedig a különböző irányok útján valami olyas üti ki magát, a mi egészségtelen: csak hadd üsse ki magát. Az élő organizmus vértisztulása az, mi csak akkor válhatnék veszedelmessé, ha visszafej tanók. Minden tanfogalom csak annyiban érvényes, a ineny-63*