Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-08-02 / 31. szám

zett pont eredményeként áll előttünk. Ámde lelkesedésünk szárnyait hamar megtépte mindjárt az 1. §., mely a 2. §-al kiáltó ellenmondást képezve, alkalmas már magában is arra, hogy a javaslat által felkötött reményeinket, kilátásainkat az ábrándok szétfosztó világába kergesse. Ugyanis a 2. §. szerint az intézet címe: »Országos ev. ref. lelkészi özvegy-árvai gyámintézet a — semmi egyéb. Ez a cím mutatja, hogy ez intézetnek kizárólagos célja a lelkészi özvegyek és árvák gyámolítása. Ámde az 1. §. mást mond, nevezetesen, hogy: »a befolyó évi jövedelmek egy részének folytonos tőkésítése által peclig az országos zsinat határozatának megfelelően (?!), oly alap létesíttetik, mely másfelől az országos lelkészi nyugdíjintézet mielőbbi megalapíthatását is lehetővé tegyea. Átnéztem a zsinat jegyzőkönyvét, illetve idevonatkozó határozatát. Tudom, hogy a parallel, vagy épen együttes életbeléptetésre vonatkozó indítványok tétettek ; de a tény mégis csak az, hogy a zsinat a nyűg díj-intézet felállítását elodázó, s a konvent feladatává csakis és kizárólag a gyámintézetnek mielőbb felállítását tett fennebbi határozat fogadtatott el a Szeremley módosítása szerint; és így, azt kell állítanom, hogy a zsinat intentióján a konvent túlment, midőn a kedvenc eszmét egy pillanatra is fel nem adva, utasítás ellenére, mint koloncot köti a gyámintézet tervezetéhez, a mivel aztán annak áldásos létrejövetelét, ha talán nem odázza is el teljesen, mindenesetre igen megnehezíti. Ez állításunkat akarjuk bizonyítani a következőkben. A javaslat, hogy kettős célját szolgálhassa, szűkmarkú a javak osztogatáséiban. Ugyanis, hogy valaki özvegyének 100, illetve 150 frt évi járadékot biztosíthasson, ezt valami kecsegtető kilátásnak mondani nem lehet, sem pedig a lelkészeknek e javaslatot valami különös lelkesedéssel üdvözölni.Vannak fillérekből, hangyaszorgalommal felállított, minden közsegélyt nélkülözött gyámintézeteink, melyek ennél nagyobb segélyt jobban biztosítanak, mint a kezünk alatt levő tervezet. Célszerűebbnek tartanám a segélyezést magasabb alapon kezdeni és lassúbb tempóban folytatni az emelkedést pl.: 200, 250, 300, 350 és 400 frtos részletekben s ilyforma arányban a II. altételnél is. Az árvák számára nyújtandó segély pedig a tervezett kulcs szerint elenyésző csekély és meg sem közelíti a tanító-árvák részére biztosított segélyt s egyáltalában nem elegendő azok léte fentartására. Egészen méltánytalan az az intézkedés, hogy teljesen szülőtlen árvák az anya járadékának %-énól, mondjuk az alsó fokon 75 frtnál többet, ha szinte hatan-heten lennénk is, nem kaphatnak. Ugyan ki tartja el őket azért, ki ad nekik szállást, ruhát, élelmet, oktatást? Csodálatos a mai keresztyénség humanismusa. Százezreket beleöl egyes árvaházakba, hogy ott néhány választott kegyenc (mert vannak, kiknek apjuk, sokan, kiknek gazdag anyjuk van) úri neveltetésben részesül (az árvaházban lakáson kívül 202 frtba kerül egy árva évi neveltetése), míg azok, kik áldozatot is hoztak a jövő bizonytalanságának, néhány forinttal bocsáttatak annak a sokat elnyelő tengernek, az életnek háborgó hullámai közé. Ha a társadalom a köznyomort akarná enyhíteni, nem ragadna ki a tömegből egyeseket, hogy rajtuk jótékonysági kedvtelését gyakorolja, mutogassa, nem törődvén semmit az ezrekkel, kiknek fényes palota helyett kunyhó sem jut, hanem, mint az országos árvaegylet kezdi is gyakorolni, segélyezések által tenné lehetővé az árvák minél jobb gondozását. Ám a társadalomnak e részben irányt nem adhatunk, de oly intézetnél, melynek fentartásához, még pedig elég súlyos mérvben, hozzájárulni köteleztetünk is, talán van annyi jogunk, hogy oly segélyezés mértéket kívánjunk megállapítani, mely e névre érdemes legyen, mely ne koldus alamizsna, hanem az árvák legegyszerűbb létezését biztosító összegben légyen meghatározva. Itt nem a társadalom, nem a közjótókonyság válogatja szeszélye szerint a maga kegyeit, hanem szervezett intézettől várják a részvényesek szerzett jogaikat; annyival inkább, mert a felebaráti szeretet tényeit is ugyanazok gyakorolják, a kik a jogokat esetleg igényelik ; nincs senki, a ki megmondhatná, ki az, kit a Gondviselés kegye a segély igénybevételétől megmentvén csak adakozó, s ki az, a ki adományozott, illetve jogosult részesülő leend. Ide tehát egészen más kulcs lenne alkalmazandó, nevezetesen az árvák segélye fix öszszegben lenne megállapítható és peclig a célnak megfelelő fix összegben és semmi elfogadható okot nem látunk arra, hogy az árvák száma e segély elé határt vessen, vagy hogy az egy-két gyermekes anyának praemiumot nyujtsunk a több segélylyel azok felett, kiket az Úr több gyermekkel áldván meg, egyúttal az árvák neveltetésének gondjával meg is látogatott. Hiszen nem tagadható, hogy a szükség az árvák számával nem apad, hanem növekedik, s különben is ez a nagy szám a kikötött kor elérésével önmagától leapad, s nem oly hosszasan maradó teher az intézeten, mint a fiatalon maradt özvegyek életjáradéka. Morvay Ferencz.