Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-07-05 / 27. szám

évein át, mint a zsidók Egyiptomból kijövet, a »pusztában« várván az igéret földét. Csupán változatlan türelmük s az Isten akaratában való teljes megnyugvástól vártak győzelmet. Csakugyan minden év új sikert hozott, és lassanként újra szervezett régi egyházak birtokába jutottak, melyekről az ellenség azt hitte, hogy már régen tönkre mentek. A Dauphiné és Languedoc számtalan plébánosa látja templomát elhagyatva, míg a tömeg ezrenként tódul, hogy hallja a »puszta« szegény papját, a prédikátort, kinek vérdíj van a fejére kitűzve. Az egyház hősei közt első sorban áll Rabaut Pál, Antoine Court, a művészek folytatója. A »puszta* szellemének örököse; semmi sem laukasztja buzgóságát, még az sem, ha néha olyanok ellen kell harcolnia, kik iránt odaadással viseltetett. Oldala mellett volt a szenvedésekben hű bajtársa, a hősies Pradel. De a ki a protestáns ügy védelmét kezébe vette, az Rabaut idősebb fia volt, az azóta Rabaut Szent István néven annyira ismert hithős, kinek energiája, esze, buzgósága és ékesszólása az utolsó akadályokat is legyőzte s a végső diadalt kivívta. A protestantismus, mely az üldöztetés alatt kidőlésre, a nemzet életéből eltűnésre volt kárhoztatva, újra éledt, épen az üldözés viharai által. Eljött az idő, midőn a közvélemény megütközött, majd megbotránkozott oly ezer meg ezer francia helyzetén. kiknek egyéb bűnök nem volt, mint az, hogy nem voltak római katholikusok. Nagynevű • magistrátorok. mint ti'Aguesseau, Joly de Fleury stb., úgy a hon érdeke, mint az igazság nevében, felveszik a reformátusok védelmét, a protestáns házasságot érvényessé teszik, a reformátusoknak megadják a polgári jogokat. XV. Lajos uralkodásának vége csillapodást hozott a kedélyekbe. Rabaut Saint-Etienne a protestánsok nevében élére állította a kérdést: ismerjék el a reformátusok jogait teljesen és állítsák azokat egészen helyre. Az udvarhoz fölküldött remek memoire-jában kifejtette, hogy a század nem tűrheti tovább az erőszakoskodást, és hogy a francia protestantismus jogait már lehetetlen félre ismerni. Azonban a klérus hű maradt politikájához. >Végezze be a munkát, melyet a Nagy Lajos elkezdett és a Szeretett Lajos (Louis le bien aimé) folytatott* — szólt Loménie de Brienne XlII-ik Lajoshoz — »Felségednek van fentartva, hogy államaiban az utolsó csapást rá mérje a kalvinismusra.« De e kegyetlen tanácsok többé nem találtak meghallgattatásra, mert a közvélemény már elítélte az üldözési szellemet. Lafayette, kinek neve közszájon forgott, ki oly nemes hévvel szerette a szabadságot, melyért Amerikában harcolt is, a nagy Washington befolyása alatt nyiltan állást foglalta reformátusok mellett.XVI. Lajos elítélvén XIV. Lajos művét, aláírta az 1787-ki inkább nevezetes, mint igazságos edictumot, mely megadja a reformátusoknak a jogot, hogy házassági szerződéseket köthessenek, ép oly érvényesen, mint a római katholikusok. Szép vívmány volt ez, elvette a pápás papoktól a reformátusok anyakönyvezését és ezzel megfosztotta őket ama nagy hatalomtól, melyet a római egyház mindig féltékenyen őrzött. Nem telt bele két év, hogy a francia forradalom megadta a protestánsoknak a lelkiismereti szabadságot is, melyért oly soká szenvedtek. A vallásukért gályán raboskodók, a puszta vértanúi, a De Grenier fivérek, Rochette lelkész a vérpadon, Jean Faber, »a becsületes bűnös«,elfoglalván atyja helyét a fogságban, .lisven, s különösen Calas, kinek Voltaire volt fenkölt védője, vetették fel a kérdést oly tragikai erővel, mely a rhetorokat és casuistákat is megszégyenítette. Mikor az 1789. aug. 20-ki emlékezetes gyűlésen Rabaut Saint-Etienne fölment a szószékre, hogy az üldözöttek védelmére keljen, hatalmas szava leleplezte a mult szenvedéseit. »Nem a türelmet követelem én, kiáltott föl, hanem a szabadságot. A megtűrés, elszenvedés, bocsánat, kegyelem, fejedelmileg igazságtalan gondolatok a dissidensekkel szemben mindaddig, míg igaz lesz, hogy a vallásbeli különbözés nem bűn. Azt kérem, hogy a türelem, ez az igazságtalan szó legyen most már kitörülve, mert ez úgy tüntet fel minket, mint szánalomra méltó polgárokat. A tévelygés nem vétek, ha az, a ki hirdeti, igazságnak veszi; ezt hirdetni sem ember, sem társadalom nem tilthatja meg.« Messze voltak most azon napoktól, midőn a klérus szónoka XIV. Lajoshoz így beszélt: »A lelkiismereti szabadságot minden katholikus ügy nézi, mint egy lábuk elé ásott szakadékot, és mint az erkölcstelenség számára nyilt ajtót. Vegye el tőlük, Sire, vegye el e gyászos szabadságot, és tegye őket azon boldog kényszerűségbe, hogy mindig híveknek kelljen maradniok.« Elragadtatva a pusztai pap ékesszólásától, az állam elvetette a visszavonási edictumot és kihirdette, hogy »senkit sem szabad üldözni vallási nézetei miatt, sem isteni tiszteletének gyakorlatában háborgatni*. Franciaország protestánsai tehát nem szenvedtek hiába. Vitéz karjaik újra emelték az üldözés által lerombolt épületeket és nagy elődeik hitéhez hívek maradván, örökkévalóvá tették azok rendjét, kik a reformáció első napjai óta »Isten igaz igéje* szerint akartak élni. Ez üldözött kisebbség megértette kötelességét; nem bírván hatalommal, bírt az igazság meggyőző erejével és ellenségeiknek maguknak kellett végrehajtaniok ama reformokat, melyekért nem szűntek meg harcolni és szenvedni. Ellentállni mindig és mindenütt az erőszak és bántalomnak, úgy mint a kisértetnek, soha sem kételkedni az igazság végső diadalában: ezek voltak fő erényeik a »puszta* papjainak, kik győztek, a kereszt alatt találván egyetlen oltalmukat. A Désert korszakában a szüntelen élet-halálharc volt a református egyház története, mely harcolt, hogy meg ne haljon. A XVIII. században a protestantismus összes ereje és minden gondolata összpontosul a vallásszabadság jogainak örökös védelmében, de mikor végra a legkegyetlenebb szenvedések árán megszerezték a diadalt, új ellenségek fenyegették a protestantismust. Egy század mult el a nantes-i edictum visszavonása óta. És milyen 54*