Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-06-14 / 24. szám

ismert széles körökben is, igy a Kalcbbrenner Károly é. a jeles magyar gombászé, Kerkápolyi Károlyé, Zsilinszky Mihályé, a Torkoséké és egyebeké, kik egy s más utakon menve beváltak jelesekül. Érdekes nyelvi megkülönböztetést is lehet a névsoron megejteni. A legelöl álló nevek, észrevételek s magyarázatok, kizárólag latin nyelven irvák. Első magyar jegyzés, a lelkes Breznyik Jánostól származik, ki jenleg a selmeczi liceum érdemes, most már nyugalomba vonult, kir. tanácsos igazgatója; ő utána minden jegyzés, a t. olvasó ugy hinné talán, hogy csupán magyarul ? nem! németül, tótul és magyarul történt. Mert hát a halléi magyar kör tagjai nem voltak kivétel nélkül magyar vágygyal és magyar reménynyel ékesítve. Igazán, a halléi magyarok is hű ábrázolói a hazai dolgoknak. Hazánkban is az a sajnos eset történt, hogy midőn a latin nyelv helyett a magyar lett általánosítva: honunk különféle nemzetiségei nemhogy ez intézménynek igazságos és természetes voltát belátták volna s a latin egyöntetűség temetése után a magyar egyöntetűség kereszteléséhez szívvel-lélekkel járultak volna; e helyett azt tették, hogy babiloni tornyot akarván építeni, bábeli zavar áldozataivá lőnek. És végül folytatván az észlelést: azon tény, hogy Magyarország most magyarabb, mint eddig volt, kicsi részben megtetszik a halléi magyar egyesület névjegyzékén is, mert ott ujabban minden név s névhez tartozó egyéb följegyzés magyarul van írva. Ily átalakulásnak, ily processusnak volt alávetve az egyesület szép könyvtára is, melyben több ezerre menő kötet könyv tanúskodik a magyarok áldozatkészségéről. E könyvtár az évi Index scholarum-ba »bibliotheca hungarica« cím alatt van bevezetve; e címet ugyan kissé satyrizálja a benne elhelyezett magyar becsmérlő müveknek nem épen megvetendő kis száma. Azonban itt is most már leginkább értékes magyar művek berendezése által gyarapul a könyvtár, mihez hozzátéve még azt is, hogy a M. T. Akadémia oly szives, hogy ingyen küldi kiadványait, remélhető, hogy a halléi magyar egyesület — ha már léteznie kell — virágozni fog, és pedig arányban azzal, a mint a magyar állameszme nagyobb arányokat ölt, virágozni fog nemcsak ugy. mint magyarországiak egyesülete, hanem mint magyarok egyesülete. Az egyesületnek minden tulajdona annak helyiségében van elhelyezve. E helyiség az egyetem kényszerült adománya, s két teremből áll, az egyikben a könyvek vannak elhelyezve, e terem tehát a tulajdonképi könyvtár, a másik meg tárháza a magyar emlékeknek, népszerű értelemben véve magyar gyűjteményt képez. Ezen magyar emlékek között van számos kép, fokos és egyéb tárgy, de mindannvia közt legérdekesebb azon arckép-csoportozat, mely a falakat legfőkép díszíti, s az itt megfordult magyaroknak azon elhatározását hirdeti, hogy majd mindenikök arcképét itt hagyni el nem mulasztotta, nem hiúságból, de szokásból és talán — mondjuk rá — jó szokásból. A közölt tudósításban stipendiumokról is van szó. E stipendiumokkal sok baj volt akkor, s baj volt azelőtt is, meg ezután is (valljuk meg őszintén, magyarán : akárha jubilaeum napján). Valami rendet vagy legalább jobb modus vivendit kellene itt létesíteni. A mi előrebocsátott szerény nézetünk egyébiránt a halléi s általában a külföldi ösztöndíjak kérdésében -• röviden kifejezve — az, hogy a magyar protestantismus, mely sok szenvedés s nagy munka után immáron — hála az égnek •— jobb időket ért meg s nagykorává lett s űgy egyháztársadalmi mint tudományos tekintetben a német anyaprotestantismus hitrokoni vezetése alól is fölszabadult: megőrizve és fentartva a tisztelet, szeretet s hála érzelmeit, nemkülönben a további szives érintkezés szándékát: arra kéri a nagyérdemű német ' egyetemek e tekintetben intéző köreit: adják oda a német univerzitásokon létező összes magyar eredetű alapítványokat a magyarhoni illető protestáns egyháznak azon célból, hogy ezen egyház — úgy mint azt például az állam teszi — az alapítványok kamatait maga adja a külföldi egyetemekre általa kiküldött kiválóbb főiskolai tanulóknak további kiképeztetésökre (esetleg már beállított jeles papok s tanároknak tanulmányűtak tehetésére), mert megvallom, én nagyon szeretem kedves, ifjLÍ honfitársaimat, de meg vagyok róla győződve, hogy nem egynek közülök felesleges dolog volt hazáját — uberioris eruditionis, seu librorum comparandarum (legföljebb ha regionum videndarum) gratia — elhagynia; s a magyar akadémiai hallgatók különben is — a mi fődolog — mindnyájan szabályszerűen — s csak rajtok áll, hogy eredményesen is — elvégezhetik pályájokat itthon is. De eltekintve ettől: van hiba a »kréta« körül is. Olvassuk csak a »Protestáns Egyházi és Iskolai Lap 1885, 3. sz.«, vagy az »Evangélikus Egyház és Iskola 1885. 5. sz.« s ugyancsak utóbbinak 1892. évf. Raffav Sándor tudósításait, melyek mind — s kívülök számos privát levél — egyaránt tanúskodik a külföldi ösztöndíjak * kezelésével való elégedetlenségről. Legfőképen erdélyi szász hitsorsosainkkal (de másokkal is) van számtalanszor vita. Ők tudniillik azon praxist követik, hogy mikor a stipendiumot fölveszik, magyarok, máskülönben pedig szászok s szidják a magyart és eláztatják akárcsak egynémelyike a magyar hazájától idegen felvidéki theologusoknak, (kinek nem inge: szavam ne vegye magára), a kik szintén egykét stipendiumot — bizonyos magyartalan orthodox minőségben (valami sajátságos praxis alapján) — élveznek. Egyszer egy incidensből folyólag — mikor tudniillik X. szász felette bántó módon s teljesen igazságtalanul elütötte K. magyart a merseburgi ösztöndíj élvezetétől — panaszt emeltünk a stipendiumosztó bizottságnál magánál az erdélyi hazafiatlan szászoknak magyar stipendiumban való részeltetése ellen általában (s az egyetemi titkár, mint a »bibliotheca hungarica« kirendelt könyvtárosa részünkön látszott lenni), majd felirtunk Berlinbe is monarchiánk nagykövetéhez gróf Széchenyi Imréhez, kitől * A külföldi — főleg halléi — ösztöndíjak keletkezésére nézve dr. Szeberényi Gusztáv ev. bányakerületi püspök is érdekes adalékokkal szolgált az >Ev, Egyb. és Isk.« 1886. 395. s 403. 1.