Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-22 / 12. szám

ralis egyházpolitikai reformjavaslatokkal szemben ugyancsak tolják a középkori reakció rozoga szekerét, a miért a klerikális »Magyar Állam« meg is dicsérte őket alaposan. S a jezsuita kérdés mellett még az agenda kérdése az. mely ugyancsak élénken foglalkoztatja a német prot. egyházi köröket. Itt is a római szempontok a mérvadók. Rürokratiailag biztosított összpontosítás utáni törekvés vezeti a porosz orthodoxia ágendabizottságát, s nem más az, mint az egész egyházi organismus törvényes egyenruhásítása. Meg akarják mutatni Rómának, hogy az evang. prot. egyház nem egy, több pártra szakadt vallási társulat, a melynek sokféle árnyalata van, hanem egy egységes egyházi szervezet. Az egész ev. prot. egyházban az istentiszteletnek egyenlő formája legyen. Hogy az az egyformaság Luther és a reformáció nyomdokainak elhagyásával azonos, nem igen szorul magyarázatra. Mint értesülünk, az új ágendatervezet s az ev. prot. istentisztelet új rendje már 1895. válnék törvénynyé. A kérdéssel különben behatóbban Ziegler liegnitzi lelkész egyik cikke és Klemért berlini tanár egyik nagyobb tanulmánya foglalkozik a »Theol. Studien und Kritiken« legújabbi füzetében. De vájjon respektálja-e a hivatalos államegyház a vélemények különféleségét ? az más kérdés. így szorongatja a német protestantismus belső egyházi életét egyfelől a jesuitismus, másfelől az orthodoxia. Hogy ezek beteges állapotok, a melyek a reformáció vallásos alapgondolatainak félreismerésén alapulnak s a protestantismus jövőjét és létérdekeit veszélyeztetik, az nem szorúl magyarázatra. E tekintetben is a história »magister vitae«, a melynek kérlelhetlen logikája az egyházfelekezetek életében is érvényesül. Méltán mondja JSippotd, hogy a német legújabb egyházpolitikai útak egyrészt Ganossába, másrészt pedig Rómába vezetnek! Egy tanulságos cikket olvastam »Róma s a keresztyén jellemképzés* címmel a »Deutsche lit. Rundschau« hasábjain, amelyből kiemelem a következő gondolatokat: ha a műveltség csupán az ismeretek lehető legnagyobb teljességével volna azonos, úgy a tanító nem volna többé vallásos-ethikai személyiség, illetve az emberek élő encyklopádiái volnának mindannak, a mit a kutató emberi szellem a tapasztalati tudás terén napfényre hozott. Ez esetben a műveltség mértéke tisztán quantitativ, székhelye pedig az embernek feje volna. Csakhogy az ember nem pusztán agygyal, hanem szívvel és kedélylyel, tehát lélekkel is bír. A tudás még nem tesz erkölcsileg jóvá és boldoggá, s a legnagyobb encyklopadiai tudománykincsekkel együtt járhat a legközönségesebb érzület s a Iegboldogtalanabb pessimismus. S a műveltség sem öncél, hanem csak eszköz az élet boldogulására. A boldogság viszont nem az értelem tulajdona, hanem az egész ember benső erkölcsi java, a melynek feltétele a lélek egysége és harmóniája. A lelki élet egységes alapjának tápláléka Jézus vallása, mint az isteninek és emberinek, szelleminek és anyaginak, lelkinek és testinek konkrét egységes kifejezése. Nyujtja-e — kérdezzük — a keresztyénség római formája az isteninek és világinak ezt a személyes lelki egységét, mint a műveltség szükségképi feltételét a ker. embernek? Erre a felelet egyszerűen így hangzik: nem, Róma az istenfiűságot elásta s az istenit a hierarchia, a celibátus s a világot kerülő szerzetesek és apácák monopoliumává tette, illetve azt mint magasabb fokú erkölcsiséget az alsóbb fokúval dualistikus ellentétbe helyezte. Ezzel az isteninek és emberinek minden egyes keresztyén ember, mint istenfia által realizálandó krisztusi egységét önző kezekkel megsemmisítette, az istenországát s a természetes hivatást, a melyet, pedig az Ur a halász, pásztor, magvető stb. képében feltüntetett, a szerzetek falai mögé rejtette, s egy áldatlan dualismust létesített az egész vonalon, a mit más szóval így is ki lehet fejezni, hogy Róma a világot újból az ördög birodalmává tette, a melyből való menekülés csakis az önző római papság segítségével lehetséges. így vesztette el az egész élet, s közelebbről a hivatásszerű élet a maga egységét azáltal, hogy Róma kitalálta az erkölcsiség magasabb askétikus papi. és alsóbb világi természeti fokozatának a dualistikus ellentétét. Luther volt az, a ki azt a vallásos-erkölcsi egységet újból helyreállította az istenfiúság szellemében és erejében. Ép azért a protestantismus éltető levegője tisztítólag hatja át az állami, társadalmi és hivatásszerű életet, s »a keresztyén ember szabadsága* érvényesül az egész vonalon. Ezzel rést ütött Róma cynismusán és világuralmán s a népek papistikus kiskorúsága helyére a vallásos erkölcsi nagykorúság, a világfájdalom helyére pedig az élet etbikai szeretete lépett. A szabadság az ethikai személyiség éltető eleme, s a vallásos hit a Krisztusban annak erős fegyvere. A német orthodox theol. tudományosságot érzékeny vesztesség érte Frank Fr. H. R. erlangeni tanárnak febr. 7. bekövetkezett halálával. Szül. 1827. Altenburgban, tanult 1845—1851.. Lipcsében, s tanított 1857 óta megszakítás nélkül, a fényes berlini meghívást is visszautasítva az erlangeni egyetemen. Irodalmi működése nagyon produktív volt. Főművei, a melyek miatt Németország határain túl is tisztelték és ismerték, a következők: Die Theologie der Konkordienformel: System der christlichen Gewissheit; System der christl. Wahrheit; System der christl. Sittlichkeit, mely utóbiak valódi gyöngyei a rendszeres theol. irodalomnak s még életében három kiadást értek. Ezenfelül szerkesztette a »Vademecum«-ot kezdő theologusok számára, s tevékeny részt vett a »Neue kirchl. Zeitschrift* szerkesztésében is. Frank a positiv iránynak legkitűnőbb rendszeres theol. képviselője, s mint tanár is nagy vonzó erővel bírt a hallgatókra. Heves ellensége volt a Ritschl-féle moráltheologiának, mely ellen egy luth. orthodox ízü nagyobb röpiratot is adott ki. Ügy a theol. tudomány, mint különösen az erlangeni egyetem fakultásán nagy űr támadt az ő halálával. Theol. tanári és irod. működését behatóbban méltányolja Luthardt »Alig. Ev. Luth. K-Ztg«.jának 7 ik számában. Régebbi és űjabbi magyar tanítványai is benne egyik vezéröket gyászolják. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás.