Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-03-01 / 9. szám

ISKOLAÜGY. Hitébresztés vallástanítás utján. A kezünk között levő egyházi lapnak hasábjain többször olvastunk már tartalmas cikkeket arról, hogy egyházunk hitéletét miképen kellene és lehetne élénkebbé, melegebbé tenni. Elismerem, hogy mind az, a mit e tárgyban egyesek forgalomba hoztak, valóban nélkülözhetetlen, sőt ha feltehetném, hogy a hívek először válnak közönyössé és csak azután fogyatkozik meg lelkükben a hitnek közvetlensége: akkor a pásztori gondozásra vonatkozó és már forgalomban levő nézeteket elegendőknek is kellene tartanunk a hit megújítására. Ugyanis ebben az esetben bizonyosak lehetnénk a felől, hogy a sokszor sürgetett gyakori érintkezés a közöny terjedését meggátolná és elmaradna ennek következménye, a hitetlenség is. Csakhogy a dolog egészen másként van: az emberekben előbb gyengül meg a hit és csak azután jön felszínre a közöny; elébb be kell következni a hitetlenségnek és csak akkor lesz az egyház terhe nehéz, igája gyülöletés. Hogy ez nem puszta szó hasogató bölcselkedés, arról mindenkit meggyőz a statisztika, mely midőn megmutatja, hogy egyházunk szaporodása nem arányos a létszámmal, föltárja egyszersmind a ténynek két alapokát is: a kitéréseket és a kismérvű szaporaságot. Ez utóbbi tényt, ha figyelmünkre méltatjuk, látni fogjuk, hogy nem pusztán érintkezésre van szüksége a híveknek, hanem hitre, mert sok helyen az egyháziasság oly jó lábon áll, hogy azt szinte fokozni sem kellene, de másfelől a gyermek-elhajtás általánossága ugyanott arról tesz tanúbizonyságot, hogy az erkölcsi cselekvések termőfája, a hit, van megromolva. Ehhez képest arról beszélni, hogy miként tartsuk fenn híveinkkel a folytonos és közös érintkezést, nem lehet oly fontos, mint annak tisztázása, hogy miként igyekezzünk hallgatóink hívővé tételét előmozdítani. Én meg vagyok róla győződve, hogy a legbuzgóbb lelkipásztori látogatás mellett is bekövetkezett volna ez a lanyhaság, ha az illetők számot nem vetettek volna a kor követelményével, mert bár igaz, hogy a lelkipásztori látogatások hiánya és a hívek közönyössége együtt tünetkezik, de ha e kettőt okviszonyba hozzuk, már nem a tényállást konstatáljuk. A tényállásnak inkább megfelelő, ha az okot azon változásban keressük, mely tényleg beállt az emberiség világnézetében felekezetünk élete óta. Egyházunk első idejétől kezdve mindenki óriás léptekkel haladt a természettudományok terén. Csak három-négy félművelt emberrel kell szóba állnunk és meggyőződhetünk azon befolyás káros voltáról, melyet az előrehaladó, de meg nem értett természettudományok létrehoztak. Minden lépten-nyomon hallhatjuk, hogy ma már ki hihetne a csodákban, midőn minden jelenségre szabályozó törvényt ismerünk ; ki ragaszkodnék hittételeihez, midőn azoknak ellene szólnak a kor vívmányai?! Hogy az ilyen nézetek meg ne gyökerezhessenek, erre nézve nem lett volna elegendő a puszta látogatás és annál kevésbbé vezetne sikerre most a már megszületett nézetek átalakításában, ha célpontunk nem ennek megdöntése lenne. Ehhez képest azonban nem a látogatások miként való folytatásáról kell beszélnünk, hanem arról, hogy mily tartalmú beszélgetést kell folytatnunk, hogy a helytelen világnézet helyébe mást ültethessünk. Az bizonyos, hogy nekünk a természettudományokat furcsa lett volna hódításukban gátolni, miután nekünk is létezési feltételünk a szabad vizsgálódás, sőt — tekintve azoknak érzékeink alá eső eredményét talán hiába való is lett volna és lenne most is, de az már rajtunk mult, hogy hallgatóink nem tőlünk hallották azokat meg először. Tehát ha van miért sürgetni a pásztori látogatásokat, akkor első sorban azért lehet azt tennünk, mert azzal egy csatorna nyílik meg híveink számára, melyen a hittel már összebékéltetett ismeret hozzájuk folydogál. Ekkor azután nem lesz felfogásukban egy csomó hamis elem, nem tátong ismeretök és hitök között áthidalhatatlan ür. Itt azonban már nem az a kérdés, kell-e látogatnunk híveinket, hanem csak az, hogy mit adjunk ilyenkor nekik. Ha azonban a bajt közvetlen ezen mulasztásból magyaráznám és orvosságot is ennek ellenkezőjében keresnék, alaposan megcáfolna az, a ki ellenem az erős tölgyre hivatkoznék, melyet az aláömlő zápor csak erősíteni tud, míg a gyenge hajtást összetöri. Ez az analógia mutatja, hogy ha vallás-oktatásunk kifogástalan lett volna, az ellenkező áramlatot a maga növésére tudta volna fordítani a hitélet és nem törött volna össze az alatt. Ezekből kifolyólag tehát két helyen vár a munka: fent és alant. I. Mint az eddigiekből látni lehet, vallástanításunkat én úgy kivánnám berendezni, hogy annak eredménye egy szilárd vallásos világnézet legyen. Ha azonban tudjuk azt, hogy egyetlen világnézet, még a legmagasabb philosophiai rendszer sem más, mint egy szerződés az ember érzelmi és értelmi világa között, akkor azonnal láthatjuk, hogy az egységes cél a kivitelben ketté válik u. i. a vallásos világnézetnek föltétele az érzelemnek oly irányítása lesz, mely csak a vallásból vett békepontokat tudja aláírni, másfelől meg a kivánt egyesség csak úgy jöhet létre, ha az értelemnek tárházában nincsen tiltott árú. Tehát nekünk a vallás-tanítás által oly szilárd hitet keiiett volna támasztani, mely soha ne alkudozzék, hanem mindent magába olvaszszon, másfelől pedig gondoskodni kellett volna arról, hogy semmi ismeret ne kerüljön a gyermek elméjébe, mely a vallással összebékéltetve nem volt. Azonban bármelyik oldalra vetünk is egy-egy futó pillantást, mulasztást kell tapasztalnunk. Felekezeti iskoláinkban különösen mennyit tehettünk volna arra nézve, hogy minden ismeret, mit a növendék megszerez, ne csökkentse, hanem támogassa hitét!? De ez nemcsak nincsen meg, hanem ilyen kísérlettel sem találkozunk. Emlékezzék vissza a szíves olvasó és vájjon talál-e oly természettant, természetrajzot, történelmet, gazdaságtant, melyben egynehány általános kifejezésen kívül valami kis emlékeztető is volna Istenre? Pedig ne gondoljuk, hogy ez a tanítást megnehezítené, vagy talán kivihetetlen volna. Az elsőre vonatkozólag épen az ellenkező áll, mert az általános természeti törvényt a felhozott konkrét példa élővé; a természetrajznak egyes alakjaiból összehozható célosság azt emelkedettebbé, a történelmet a benne meg keresett isteni kéz oknyomozóbbá, a gazdaságtant a hivőre vonzóbbá tenné. Ami pedig a kivihetőséget illeti, az kétségtelen. Például hozhatom fel, hogy a természettani dolgok között látszik-e valami jelentéktelenebbnek mint a hajcsövesség ? Pedig ha az ember tudja, hogy a növényvilág táplkozása nyugszik rajta, jelentéktelensége azonnal eltűnik és az Isten végtelen bölcsességéről jobban beszél ez, mint minden okoskodás. A légnyomás vájjon bir-e valami értékkel egy szegény paraszt fiúra úgy mint rideg törvény, míg ha megtudna róla már iskolás korában annyit, hogy e nélkül a vér ömlenék ki minden élő testből, vagy hogy rajta egyes érzékszervek működése nyugszik, mint pl. a hang hallásáé és a fény láthatásáé, midőn a rezgést közvetíti;