Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1894 (37. évfolyam, 1-52. szám)

1894-02-22 / 8. szám

ugyanis a három egyetem (Leiden, IJtreoht, Groningen) mindegyikén volt theol. fakultás, a hol a tanároknak a »Németalföldi Ref. Egyház« tagjainak kellett lenni, hogy ezen egyháznak lelkészeket képezzenek. De 1878-ban ez megváltozott: megmaradt ugyan mindenik egyetemen a theol. fakultás, de az egyházzal való szoros összeköttetése megszűnt. Nem az volt a cél, hogy valamely egyháznak papot képezzenek, hanem az, hogy csak általában theologiát tanítsanak. Dogmatikát és gyakorlati theologiát nem adtak elő. A »Németalfödi Ref Egvház«-nak módott kellett keresnie, hogy magának papokat nevelhessen. Az állam segítségére jött. mert átlátta, hogy a ref. egyháznak történeti jogai vannak, minthogy a theol. fakultásokat, sőt az egyetemeket is azért alapították, hogy lehetővé tegyék az egyháznak a papok kiképeztetését. Azért 1878-ban az állam az egyháznak bizonyos összeget ajánlott fel, hogy mindegyik egyetemre két tanárt nevezzen ki, a kik a »különös egyházi« tudományokat (dogmatikát, gyakorlati theologiát, egyházjogot) tanítsák. Az »egyházi* tanárok kinevezésére az állam legcsekélyebb befolyást sem gyakorol. az egyház választja és nevezi ki őket. Amsterdam városa, melynek az előtt úgynevezett Athenaeuma (kisebb főiskolája) volt, engedélyt kapott egyetem fölállítására azon föltétel alatt, hogy az ép oly teljes legyen, mint a többi egyetemek, tehát legyen benne minden fakultás. A tanárokat az amsterdami községtanács nevezte ki az egyetemi curatorium által ajánlott két-két jelölt közül. Az amsterdami theol. fakultásnak nem lett volna egy növendéke sem a »Németalföldi Ref. Egyházból, ha nem állított volna fél egyházi« tanárságokat, a melyeknek a jövendőbeli ref. papokat kellett képezniök. Ezért az amsterdami tanács a »Németalföldi Ref. Egyház* zsinatához fordult azzal a kéréssel, hogy két egyházi tanárt nevezzen ki, a kiket Amsterdam városa fog fizetni. Noha az egyház elegendőnek tartotta a három egyetemet, mindazáltal Amsterdam kérelmébe beleegyezett és kinevezett két egyházi tanárt az ottani főiskolába. A theol. tanulók száma egyre növekedett, és 1893-ban felülmulta a többi egyetemek hallgatóinak összes számát. Mégis mi történik? Az egyházi tanárok közül egyik meghalt, és most az amsterdami községi tanács elhatározta, hogy többé pénzt nem ad az egyházi tanárok számára, nem véve figyelembe a történeti jogokat, sem azt a nagy zavart, a melybe a tanulók jutottak, kik kénytelenek voltak tanév közepén, vagy megszakítani tanulmányaikat vagy más egyetemre menni. A községtanácsban a többség, mely az egyházi tanárságok megszüntetését elhatározta, dr. Kuyper követőiből, az ultramontánokból és radikálisokból állott. Ezt a különös coalitiót a »Németalföldi Ref. Egyház* elleni közös gyűlölet tartotta össze. Dr. Kuyper pártja azért gyűlölte az egyházat, mivel neki nem sikerült, hogy ravaszsággal és erőszakkal annak vezetője legyen; az ultramontanok azért gyűlölték, mert az a régi népegyháznak fejleménye, a radikálisok pedig azért, mivel ők mint atheisták minden egyháznak ellenségei. A »Németalföldi Ref. Egyház* zsinata rendkívüli gyűlésen eihatarozta, hogy Miiller tanárt, ki eddig az amsterdami egyetemen az egyház részéről volt alkalmazva, fölmenti hivatalától és az egyházi tanárságot Amsterdamban megszűnteti, minthogy jövendőbeli papjainak a három egyetemen úgyis elég alkalmuk van a tanulmányozásra. Az amsterdami theol. fakultásra nézve pedig ennek az lesz az eredménye, hogy három vagy négy év múlva egy növendéke sem lesz. Ez az, a mire törekesznek dr. Kuyper és szövetségesei és meg is tesznek minden lehetőt, hogy a főiskolákban a theol. fakultásokat elnyomják. További terveiket az által remélik keresztülvinni a szövetségesek, hogy a második kamarat választók számát körülbelől fél milliónál többel szaporítsák. E törvényjavaslat fölötti tanácskozásokat még e hóbapban megkezdik és nagy érdeklődéssel várják a határozatot. Bizonyosat még nem lehet mondani. De a hollandiai egyház ez által kétségkívül komoly helyzetbe jutott ez évben. Bárcsak Isten mindent jóra fordítana! Molnár Sándor. RÉGISÉGEK. Alvinczi Péter, a kassai magyar pap. (Folytatás.) A békeokmányokat január 7-kén cserélték ki. Sokan a nikolsburgi békét csekélylik. Egyik magyar történetíró némi csekélyléssel említi, »hogy Bethlen Gábor hatalma s birtokának területe jelentékenyen gyarapodott. s a nemzet szabadságát biztosító okiratok száma egygyel szaporodott \ de a békekötés a nemzetnek a királyi hatalom irányában, a protestantizmusnak a kath. egyházzal szemben új jogot nem szerzett. A mint Bethlen kivonult, minden az elébbi állapotba tért vissza.1 Ebben sok igaz van, csakhogy ha a nikolsburgi békeokmány csakis egy puszta okirat maradt, annak oka épen nem a fejedelem volt, hanem II. Ferdinánd tanácsosi, a magyar kathol. klérus és különösen Pázmány — mint később látjuk — egyébiránt már maga azon körülmény, hogy »Bethlen hatalma és birtokainak területe növekedett«, erős biztosítéka lőn a magyar nemzet s a magyar protestantizmus megmaradásának. A nikolsburgi békét »a választott király részéről* gróf Thurzó Imre kezdte tárgyalni Ferdinánd biztosaival, de pár nap múlva súlyosan megbetegedett, s az alig 23 éves férfiú 1621. október 19-kén reggeli öt órakor, családja, hitsorsosai és a haza pótolhatatlan veszteségére, meghalt. Távol övéitől, csak szolgái által környezve halt meg. . . »Én igaz ágostai vallású vagyok!* — ez volt utolsó mondása.2 Hült tetemeit Liethava várába hozatta a család és három hónapi előkészület után megtörtént az ünnepélyes temetés, a midőn 1622. január hó 19-kén az árvái vár 1 Fraknói Vilmos »Pázmány Péter*, 135 lap. (Történeti életrajzok). 2 Kubinyi Miklós »Bethlenfalvi Thurzó Imre.* 137. lap. (Tört. életrajzok.)