Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-21 / 51. szám

tatok és megterheltettetek és én megnyugosztlak titeket — — találtok nyugodalmat a ti lelkeiteknekcr. Es szólanak az apostolok áldáskívánásai: x>Kegyelem és békesség nektek!« s állítják, hogy »megigazulván azért a hit által, békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által«. A mai társadalom is a maga rettenetes convulsiói között szakadatlanul a békességet keresi. A nagy ellentétek kiegyenlítésére, égető kételyeiben a bizonyosságra, küzdelmeiben a nyugalomra, forrongásaiban a békére, nyughat atlanságában a csenclességre, hánykódásaiban a megállapodásra vágyik. Es tényleg az az ember igazi tragoecliája, hogy örökös' vágyban és. küzdelemben folyik le annak egész élete, a ki pedig szüntelen békességre, megnyugvásra törekedett. Békességet áhitanak az emberek s felfogásuk szerint az volna az igazi Messiás, a ki kezének egyetlen intésével levarázsolná a békességet a földre s egy pillanat alatt megvalósítaná azt, a mit a népboldogítók hamis prófétái a maguk szabadságával, egyenlőségével és testvériségével akarnak elérni. Pedig hát az igazi Messiás maga azt mondotta: »Ne gondoljátok, hogy azért jöttem volna, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem fegyvertcc és tényleg az, a kinek a bölcsődalában angyalok kara hirdette a békességet, egy olyan óriási küzdelmet vívott kora uralkodó eszméivel, hatalmon levő embereivel, a társadalom minden rétegével és ezek szokásaival, a minőt a világtörténelemnek egyetlen más alakja sem. Es amióta Ő kibocsátotta a fegyvert: azóta folyik csak az igazi, a mélyreható küzdelem. Mikor a kérdés fel vettetett: az Istenországa és annak igazsága-e az ember fődolga, vagy pedig e világ? — akkor tényleg a világtörténelem legnagyobb harcára fúvatott meg a riadó és e küzdelmet folytatni kell, a mig a diadalmat az igazság ki nem vívja. Minden nagy ós fenséges eszme nehéz küzdelmet követel s minden talpalatnyi tért a legnagyohb erőfeszítéssel tud csak meghódítani. Nem is volna jó, ha békesség következnék be előbb, mig a Krisztus meg nem győzte az igazságról a világot! A jövendő titkos fátyolát fellebbentő apokalyptikus csak akkor látja már leszállani a földre az igazi »békesség városátcc, a mennyei Jeruzsálemet, a mikor a Messiás fehér lován vérrel megfestetett ruhában, szájában éles fegyverrel végig ment a világon s legyőzve minden ellenségeit az igazságot diadalra juttatá. A Krisztus minden hamis békének véget vet és csak az emberiség iránt érzett végtelen szeretetéről tesz tanúbizonyságot, mikor küzdelmet provokált, mikor a világot tűzzel és szent lélekkel keresztelte meg. A Krisztus személyének és megjelenésének a rendkívülisége mellett épen egyike a legerősebb bizonyítéknak az, hogy ő az emberiségben oly mélyreható szakadást, harcot idézett elő. Az ő személyisége és munkássága vagy rokonszenvet, vagy ellenszenvet kelthet; de semmi esetre sem hagyhat közönyösen senkit és az az evangélium semmiképen nem került volna annyi vérbe és küzdelembe, ha barát és ellenség egyaránt meg nem lett volna győződve a felől, hogy itt a legfőbbről, a legszentebbről van szó. Sőt nem is lehet békesség, a mig az evangéliumnak csak egyetlen igéje hirdettetik, mert mint Luther mondá: »Az evangélium pródikálásának harcot, küzdelmet, tusakodást és zajgást kell támasztania. Alclott békétlenség, felindulás és zajgás az, a melyet istenigéje kelt fel! Az igaz hit harcol a hamis felfogás ellen! »Az hol vagyon keresztyénség, ott vagyon harc« — mondja Szeniczei Bárány magyarázatos uj testamentuma s népiesen hozzá teszi: »Megcsalod magadat, ha kegyessen élvén akarsz rózsás kertben, az embereknek jókedvekben és nyugalomban élni Nem is jó a világ szerint való békesség! íme saját egyházi életünkben, mióta az 1868. LIII. t.-c. a századokon át folytatott valóságos létérti küzdelmünkben a nagy ős ellenféllel szemben a fegyverszünetet létrehozta, vájjon nem vett-e erőt rajtunk bizonyos lethargia, bizonyos chablonokban való megcsontosodás és nem váltunk-e bizonyos fokig süketekké a biztatás iránt: »Siess, siess, nehogy közöny mián elszalaszd időcl, sőt inkább buzgalmad ált' a kegyelmet használd fel!« (Dante—Szász Ií.)? Az Űr most »töviseket adott a mi oldalunkba a. Előttünk a nagy egyházpolitikai kérdések ; nemcsak, de itt kísértenek a rég halottaknak hitt reverzalisok ismét. Létünk, megmaradhatásunk van a kockán feltéve ismét s érezzük a kockarázás kínjait. Hamis próféta volna az, ki ma közöttünk békességet hirdetne, holott nincs s nem lehet békesség. Ezt majd csak a kivívott diadal után érhetjük el. Nekünk abban a harcban, mely ma a liberalizmus ós a hierarchizmus között folyik, minden kétséget kizárólag, feltétlenül a liberalizmus mellé kell állanunk, mint egy embernek ; de azt meg követelnünk kell ettől a liberalizmustól, hogy legyen elég lelkiismeretes ós bennünket ne állítson be egy egészen egyenlőtlen küzdelembe. Erre figyelmeztetnünk kell őt a saját jól felfogott érdekében; mert mihelyt minket kiszolgáltat a klérusnak, azonnal önmaga alatt kezdi vágni a fát. De mit mondok?! Intézményt, melyet nem