Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-07 / 49. szám

Tudja jól. hogy a kötelező polgári házasság életbeléptetésével megszűnik az 1868: 53. t.-c. 12 §-ának intézkedése, mely eddig a protestánsokat védte a katholikus proselita-csinálással szemben. És azt is tudja szintén igen jól, hogy ez némi aggályt keltett a protestáns körökben. Most mit csinál az ultramontán reakció ? Eddig a katholikusokat izgatta, a felekezetiség és vallási féltékenység mérgét igyekezve lelkükbe csepegtetni. Napról-napra azt bizonyítgatta, hogy az egyházpolitikai javaslatot a kath. egyház és a katholikusok érdekeit támadják meg, hogy az egész egyházpolitikai programra a protestánsok érdekében létesült a katholicizmus megtörésére. Taktikája mindig az: szembe állítani egymással a felekezeteket, megosztani társadalmunkat, szítani az ellentéteket, felháborítani a minden felekezetnél létező bigottságot és érveket adni a vallási fanatizmus számára. A katholikusoknál nem sikerült taktikája, a magyar katholikusok nem fogtak tüzet, bármint szórta az ultramontanizmus a felekezeti villongás égő zsarátnokát a sajtóból s az egyházi szószékről a katholikus hívek közé. Különösen a kath. intelligencia elenyésző csekély kivétellel megemlékezett rá, hogy a katholikusok és protestánsok soha sem engedték magukat egymásra uszítani s hogy soha sem feledték, mikép mindnyájan magyarok és a haza, a nemzet és társadalmi egység szolgálatában állanak. Megemlékezett főleg arra, hogy a katholikusok mindég szövetségesei voltak a protestánsoknak szabadságuk kivívásánál és biztosításánál. Hogy katholikus vezérférfiak voltak a negyvenes években is, akik leverték az ultramontanizmust, mikor ez a reverzálisok címén indított harcot. Hogy katholikusok, sőt kath. főpapok keltek a protestáns autonomia védelmére, mikor ezt össze akarta tiporni az abszolitizmus. Az ultramontán reakció kudarca ekkép teljessé lett a katholikusoknál. Most ez a protestánsoknál tesz kísérletet. Az egyházpolitikai javaslatok kétségkívül tartalmaznak hátrányokat a protestántizmusra nézve. Bizonyos, hogy az 1868: 53. t.-c. 12. §-ának elejtése felszabadítja a prozelita-szerzetest s a szabad verseny előre láthatólag a protestánsokra lesz hátrányos. Sőt ennél nagyobb hátrány is fenyegeti a protestánsokat. A katholikus házasság elválaszthatatlansága miatt az elválni akaró kath. házaspárok, igen nagy számmal tértek át a protestáns felekezetek valamelyikének kebelébe. A protestántizmusnak ezen előnyéről, a kötelező polgári házasság behozatala után, le kell mondania. Morális értelemben különben is kétes értékű előny volt az, mert a könnyelmű hitváltoztatást mozdította elő s az áttért katholikusokat nem a vallási meggyőződés, hanem a kényszer vezette a protestáns egyházak kebelébe. Sőt más tényleges hátrányt is szenved a protestántizmus. A kölcsönös és engesztelhetetlen gyűlölet nem foglal helyet a polgári házasság javaslatában a válási okok között. Egyátalán, a javaslat szerint, csak a legkivételesebb esetekben lesz mengedve a válás. A protestánsokat azonban a tények nem lephetik meg. Tudták és előre láthatták azokat már akkor, midőn az egyházpolitikai programm napirendre került. Tudták, előre látták s mégis az egyházpolitikai programm mellé áltak, mert belátták, hogy amit a protestántizmus veszt e programm által, annál sokkal többet nyer a magyar állam és a nemzeti egység. A magyar protestántizmus most is ugy viselte magát, mint minden korban: szépen, hazafiasan, a nemzeti czélokért áldozatra készen. Az ultramontán izgatás tehát sem meg nem lepheti, sem hatást nem gyakorolhat rá. Ugyanez áll minden felekezetről, melyet hazafiság lelkesít. Nem vizsgálom bővebben: ki veszít, ki nyer ? Nem vizsgálom: vesztenek-e valamit a katholikusok s van-e valami, a mi a protestánsok javára billenti a mérleget. Vesztes fél nem lehet akkor, midőn legéletbevágóbb érdekeinek diadalát nyeri meg a haza Senki sem ^lehet károsulva akkor, midőn nyer állami és nemzeti egységünk. Severus. BELFÖLD. Levél Dunántulról. Nt. Szerkesztő ur! Az egyházpolitikai javaslatok életbelépése valószínűleg rövid idő múlva bekövetkezik. E javaslatokat, a mennyiben a lelkismereti szabadság követelményeinek megfelelnek, minden prot. ember csak üdvözölheti. Pedig azok a prot. egyházakra nézve, ha az 1848. XX. t.-c. minden tekintetben nem valósul, nagy küzdelmet nyitnak meg. Jó hadvezérek, mielőtt ujabb harcra indulnának a haditerveket állapítják meg s azoknak végrehajtásáról szigorúan gondoskodnak. Ha az egyházi lapokat figyelemmel kísérjük, a panasznak, jajgatásnak, itt-ott a kétségbeesésnek számtalan nemeivel találkozhatunk. A nagyszabású püspöki jelentések, a »Prot. egyházi és iskolai lap* szolgálnak is sok szép eszmével, a melyek, ha csak részben valósulnak, a mutatkozó komor fellegek veszélyes jellegökből sokat veszítenek. Mindenekelőtt arról kellene gondoskodni, hogy híveink képzettségüknek megfelelő szellemi táplálékot nyerjenek mind a templomban, mind az iskolában. Mert a vallástalanságnak az is egyik főoka, hogy a nép éhesen távozik a templomból, nem hall értelmének, lelki szükségletének megfelelő szavakat, hanem hosszas disszertációkat, melyek buzgóságra nem igen ébresztenek. Dunántul, Tóth Ferencz »Kis Kátéja* és »Ágéndája« ugy szinte a használatban levő H.-féle egyháztörténet, styl, kidolgozás, eszme csoportosítás tekintetében annyira gyenge, hogy ezekkel lelkeket veszteni igen, de hódítani soha nem lehet. Valóban kényes helyzete van a lelkésznek oly helyeken, hol több áttérés történik s az illető könyvekből akar a református vallásról tiszta fogalmat alkotni. Még szerencse Szász Károly »Konfirmációi kátéja*,