Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-12-07 / 49. szám

vezetést és — a mivel ugyan legkevesebbet törődnek — a polgári házasságot illető tervezetekről. Közbeszéd, éretlen találgatás, s esztelen következtetések tárgyát képezi. Hogy az igy keletkezett — most még csendes — hullámok hova-tovább erősödni fognak: arra készen kell lennünk, És, ha bármi teher-könnyebbtilésre nyílik kilátás, hogy ezt az embertelenül súlyosan terhelt alsóbb néposztály alkalom adtán meg is fogja ragadni: a felől ne kételkedjék senki sem. Hogy nem a levegőből beszélek, azt mutatja az egyik nagyobb egyházunkban, s annak környékén körül belől egy év óta lappangó mozgalom, mely unitárius testvéreinknek tömegesen óhajt híveket toborzani, s melynek első zsengéje egy ezzel szomszédos kis egyházban egy hívünknek tényleg befejezett kitérése, ki megmaradt volna ősei hitén, bizonyos fizetés leengedése mellett, mig igy kilépett, s valószínűen apostola leend annak a tájnak, s mint hírlik, ez a tény mihamar tömegesebb kitérésben leend nyilvánvalóvá. Az említett nagyobb egyházban, egy népies ötlet alapján, a mozgalom megakadt ugyan, de hogy meg nem szűnt, onnan sejtem, hogy tőlük távolabb lakó híveinknek vásárokon, s egyéb összeöveteleken közbeszédük s vitájuk tárgyát képezi. Hogy azok a nagyszámú egyháztagok, kik templomba soha, vagy felette ritkán járnak, a vallás-szabadság kimondása esetén, a könnyítésre adott bármely legcsekélyebb alkalmat fel fogják használni, az több, mint bizonyos és hogyha a kényszer lánca csak egy kapocscsal tágul is, menekülni igyekvendenek : azt már magok se titkolják. Nagyobb helyeinken, hol a hitben állhatatos híveknek még is van kisebb-nagyobb serege, a lelkészi hivataloknak pedig valamely — nem a hivek számától feltételezett biztos fizetés alapja: rázkódást — talán üdvös rázkódást — fog csak, de azokban az egyházmegyékben, hol még a lukma járja, hol az egyházi hivatalnokok fizetésének nagysága a hivek számával növekedik vagy fogy: ott, könnyen végromlást okozhat. Nem azért, mintha nálunk szintén nem volnának buzgó és kegyes hivők, kik őseik vallásához szivből ragaszkodnak; nem is a teher szaporodásáért, mert ők sokan vagy kevesen legyenek, csak az ősi, meghatározott személyes járandóságot fizetik és ez a módosabbakra, az egy gyermek rendszer és összehalmozott birtok folytán még előnyösebb, mintha oly vallásos társulatba lépnének át, hol a fizetés a vagyonra is s nem csupán a személyekre hárul; mely ma a gazdagoknak könnyű, a sok gyermekes vagyontalannak pedig elviselhetetlen teher. Ám tegyünk számítást. Nagy-Harsányban a lelkészi fizetés 1800 frt körül van felszámítva. Ha a lélekszám itt megkétszereződnék, a lelkész említett összegben kitüntetett fizetése 3600 frtra emelkednék magától; ellenben ha a hivek száma \lA

-re olvadna le, a fizetés is 450 frtra csökkenne és ez I-ső osztályú egyház magától lenne IV. osztályú. Ha pedig ez a csökkenés egy 800 forintos (ilyen van legtöbb) egyházat ér, a fizetés 200 forintra csökken, azaz a lelkész koldusbotra jut, s az egyház megszűnt létezni. Ne mondja senki, hogy idő előtt való ez az aggodalom, mert a javaslatok sorsát még tudni nem lehet. Egyet tudunk, azt, hogy eddigi csupán adminisztráló rendszerünknek vége van, hogy népünkben, a vallási indifferentismus mellett, egy szunnyadó gondolat ébredez: az anyagi teher (tegyük hozzá aránytalan és igazságtalan teher) alól menekülhetés vágya; a mindent domináló anyagi jobblét vágya egy nyílást vett észre, melyet szemei elől nem fog többé téveszteni, sőt alkalmat keresend, hogy azt felhasználja. Ez az állapot akkor, ha mint reméljük, a liberalismus győz, nem feledve, hogy az 1868 : Lili. t.-c. védő szakaszai áldozatul esnek. Ellenben, ha a reakció, az ultramontanismus kerekedik felül, a mit nem hiszünk, az is ugyanazon t.-cikk romjain fogná diadalmi orgiáit tombolni. És a felől ne legyünk kétségben, hogy nyert előnyeit alaposan ki is használandaná. A látóhatáron tehát határozottan sötét — vihart, romboló vihart sejtető — sürü, ijjesztő fellegek vonulnak föl. Tétlenül, ijjedtségtől és nyomasztó félelemtől sápadt arccal, összedugott karokkal nézzük-e, s lázasan dobogó szívvel várjuk-e, mig ránk szakad a vihar; vagy mig ide nem ér, sietve erősítsük a roskadó oszlopokat, pótoljuk a fedélzet hiányait s készüljünk a zivatar elfogadására; és nézvén a hitnek fejedelmére, bátorítgassuk egymást az Üdvözítő eme szavaival: »mit féltek, oh kicsiny hitűek ?« Azt hiszem, hogy a tétlen aggodalom megalázása szent hivatalunknak; ellenben elérkezett az egyházi társadalmi és Őrállói tevékenység, a cselekvés órája. Itt az óra. sőt már el is mult, midőn munkához kell fognunk, s a régi reformátorok erős hitével, csüggedetlen reménységével, rettenthetetlen bátorságával, az evangéliumi cselekvés terére lépnünk. Mit tehetünk és legsürgősebben mit kell tennünk, ha élni, ha a szent ügyet a harcon diadalmasan keresztül akarjuk vinni, azt szándékszunk e sorokban elmondani. I. Egyházi életünkben tagadhatatlanul baj, nagy baj van. Nagyobb, mint az üldözések korában, nagyobb mint a koldus szegénység romjai közt. Ez a baj a lábra kapott lágymelegség, vallási indifferentizmus. Azonban, hogy a kielégítetlen lelki szomjúság egyesekben e mellett is meg volt, s meg van, azt legjobban az mutatja, hogy 1868 óta tényleg él, sőt terjed itt Felső-Baranyában is a nazarénizmus, máshol pedig a baptizmus, melyeknek néhai Eötvös szabadelvűsége tért nyitott. Megakasztotta ugyan Trefort rendelete az anyagi teher kényszerével: de ha mindemellett a lelkészek nem tették meg a magukét, vagy alkalmatlanok voltak feladatukra, t. i. megadni ezeknek a mit kerestek, táplálni a sóvárgó lelkeket s a kik a bibliához ragaszkodtak, a bibliával hódítni vissza őket: most már vehetik észre, hogy ezen liíoeiket nem pusztán az egyházi tehertől menekedés vágya mozgatja, hanem a belső rugó ott van éhező és szomjazó leikeikben. A baptizmus, a nazarénizmus fizet ugyan, mert kényszerítik reá, de e mellett terjed; imaházakat épít, buzgólkodik, irást olvas és magyaráz, összejöveteleket tart, összehangzó éneklésben gyönyörködik stb. Szóval, mig alusznak a pásztorok, eljön az ő ellenségök és elszéleszti a nyájat; ezek növekednek, szervezkednek, erősödnek, s a vallás-szabadság közel hajnala készen találja őket. Lássuk, hát mi mit tettünk velük szemben ? Megvetettük, gyaláztuk, negligáltuk, mint esztelen rajongókat. Nem a K. Tóthokról és Garzókról szólok, kik az ige kétélű fegyverét fordíták ellenük, hanem azokról, a kik beszedték tőlök a lukmát és — többé szóba sem álltak elpártolni vágyó híveikkel. Kik nem voltak kíváncsiak kételyeikre, vágyaikra, lelki szomjuságuk természetére, nem segíték őket az irások tudakozásában, hanem hideg dölyffel haladtak el a nyomorult publikánusok mellett, mint akár a farizeusok. Ők prédikáltak az üres templomban a falaknak; anyakönyveztek, ha alkalom volt reá; ha kellett eskettek, ha hívták temettek, mindenekfelett lukrnáztak is, és azt hitték, kötelességeiket híven betöltötték. Ne essenek nehezen e szavak. Eljött a mellünk verésének ideje!