Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)
1893-08-24 / 34. szám
körükbe vonni őt, s hízelgő elismeréssel fűzték karjaikra; nemcsak el nem feledte, de ezt a szellemet emelte érvényre, az hatja át műveit, s az ád azoknak sajátságos bájt, valami szokatlan s mégis vonzó jelleget. Református születése, nevelése, tanulói pályáj a az a csodaforrás, honnan „ veszi reminiscenciáit, képeit, alakjait. Egy sokak előtt ismeretlen világot tár fel olvasói előtt, s abban egyenként és összevéve, a költőiség zománcával bearanyozva és mégis puritán valóságában, a mi kálvinista életünket tette ismeretessé, s hogy egy időben kedveltté is, az csakugyan az ő érdeme volt. Az ő bűbájos tollában török, német, olasz, francia, orosz, vagy bármi nemzetü embere a világnak magyarrá válik egyszerre a magyar földön, lelkes magyarrá, a milyen kivétel nélkül az a kis világ, melyben ő született, nevelkedett, s melyet magyar református egyháznak neveznek. Alakjai többnyire e kedves világból valók; vérünkből való vérek, csontjainkból való csontok. Gyönyörű énekeink nem egyszer zendülnek föl ajkaikon, s a mi előttünk ismert és kedves e kis világban, regényeiben, mint egy bűbájos varázslámpában vonulnak el szemeink előtt. A felejthetetlen kálomista diák-élet minden kigondolható epizódjával, történeti valóságban, az élethez liiven, s mégis költői szépségben tárulnak fel előttünk. Gyakran halljuk a »tiszteles ur« szavait, most szószékről, majd a sakramentumok kiszolgáltatásánál, szónokolva, imádkozva, urak előtt, koporsónál; látjuk mint férjet, mint férfit, mint családapát, mint igazi lelkipásztort. Leirja buzgóságunkat, szenvedésünket, áldozatkészségünket, hazafiságunkat. Látjuk iskoláinkból az élet terére lépni, s a különböző pályákon, közigazgatási, törvényhozási sőt diplomáciái pályán a legmagasabb polcra emelkedni ifjainkat; vagy lánglelkü költők, irók, művészek válnak belőlük; tudósok, kik díszére válnak nemzetüknek; jó honfiak, kik vitézen áldozzák fel éltüket a hazáért. Megjelennek puritán családaink kegyes ősz matrónáíkkal, szűzies hajadonaikkal, feltárva a boldog családi élet ezernyi képei, a hű nők, derék özvegyek az élet minden képzelhető viszonyai közt. Törvényhozási, megyei, városi, községi életünk ugy vonulnak el szemeink előtt, hogy bár ki nem mondva, meg nem nevezve, saját derékjeinket kell bennük felismernünk. Nem maradnak el rektoraink, kántoraink, becsületes kurátoraink, még harangozóink sem; a csodálatos színjátékban még a mendikáns gyereknek is helye van, s természetesen még inkább a legátusnak, szupplikánsnak az ő jóizü történeteikkel, cselekedeteikkel egyben. De nem itt a helye, ideje, s nem is célom most a Jókai műveiből a református motívumokat kiszedni; mert hiszem, hogy az még irodalomtörténeti méltatás tárgyát képezendí; csak nagy vonásokban akartam rámutatni: hogy ki nekünk Jókai; nem hallgathatván el, hogy mint Aranyt, ugy őt sem méltattuk egyházi téren érdeme szerint. Ez az Isten kegyéből a magyar nemzetnek ajándékozott nagy szellem ez évben érle meg írói munkássága 50-ik évét, s mint tudjuk, az egész ország mozgásban van, hogy az ő jubileumát hozzá és a nemzet méltóságához, s a magyar társadalom millióinak bálványozó szeretetéhez méltóan ünnepelje s ezzel a nagy költőt, s önmagát is megtisztelje. A református egyház e mozgalomban ez ideig még nem szerepelt; még nem vettük észre, hogy e részben avagy csak kezdeményező lépés is tétetett volna. Sajnáljuk; és szeretnők jóvátenni, míg nem késő. Szeretnők, hogy az ünnepelt iró annyira megérdemlett rnegtísztelésében, a tisztelők sorából — a miben egyénileg és szivünkben mindnyájan ott vagyunk — külsőképen se hiányoznánk, s egy vagy más módot találnánk a dicsőnek 50 évi — vallásunk körül is szerzett — irodalmi érdemeinek elismerésére, kitüntetésére. Különösen szeretnők felhívni erre a felsőbaranyai egyházmegye figyelmét, mely öt egykor segédgondnokául tisztelhette. Ennek közgyűlése meg fogja előzni a Jókai j ubileumot. Önmagáttisztelné meg, ha volt segédgondnokát, az agg költőt tiszteletbeli segédgondnokául választaná meg. Ezenkívül talán díszalbumot készíttethetnénk, melyben a Siklósi vár és Nagy-Harsány és valamely csinosabb református templom képe mellett az egyházmegye tisztikarának s talán papjainak s tanítóinak, mint lelkes tisztelőinek arcképei foglalhatnának helyet; és az itt lakó magyar fajok és népviseletek (Ormányság, Siklós és Szigetvidék) bemutatásául néhány jól választott és jellegző csoport-kép volna készítendő. Ezek a díszokmánynyal együtt a nagy írónak küldöttség utján lennének átadandók. Az egyetemes konvent pedig, azt hiszem, mindnyájunk szivében visszhangzó, kedves dolgot tenne, ha néhány száz korona pályadíjat tűzne ki oly irodalom-történeti műre, mely Jókai műveiben a kálvinista elemeket kiemelve, e szempontból méltatná azokat. A ki jobbat tud, álljon elő vele minél előbb. De az a szégyen ne essék meg rajtunk, hogy midőn egy nemzet hódol a legnagyobb magyar irónak, tisztelői közül a legmagyarabb zöm, a kálvinisták hiányozzanak. Az, a ki munkáiban nem titkolta, sőt érvényre emelte református voltát, bizonyára csak örömet érezne, szeretett felekezetét