Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-08-17 / 33. szám

hatjuk ugyanis világi emberektől s hallottuk a legközelebb mult zsinaton, papoktól is, hogy a nagyobb teherviselés s nagyobb értelmiség kell hogy több jogot és nagyobb befolyást biztosítson. A zsinaton az elvet csak a nagyobb egyházakra applikálták, de világiaink igen könnyen rátévedhetnek s híveink már több helyen rátévedtek arra is, hogy ha applikálható az elv az egyházakra, mért ne volna az applikálható az egyesekre is? s ha az egyes több terhet visel, több jogot s nagyobb befolyást is kell neki nyújtania. Ez azonban épen nem evangéliumi, épen nem protestáns gondolkozás, a mi ellen minden lelkipásztornak az igazság s az evangélium fegyvereivel küzdenie kell s megértenie, hogy a kinek több adatott, attól több is kívántatik; a nagyobb jutalomnak megadója pedig nem az egyház, hanem az igazságos Isten. Tudom, hogy e fejtegetésre több oldalról hangzik a válasz: hiszen megpróbáltuk mi ezt, de a szép szó, a jó tanítás nem sokat használ, midőn az anyagi áldozattal szemben némi recompensátiót kíván egyházától mindenki. Elismerem, hogy e válaszban igazság van, mert magam is megkívánom, hogy egyházam anyagi áldozataim fejében valamit nyújtson is viszonzásul, de e viszonzást én nem világi előnyökben, nem a több szavazatban látom, hanem azon dolgoknak lelkiismeretes gondozásában, miket fentebb a szellemi-erkölcsi életnyilvánulásban — habár nagyjából is — felsoroltam. Ha azokat a lelkipásztor igazán pásztori gondoskodással vezeti, intézi, lehetetlen, hogy az egyház iránt való ragaszkodás fel ne támadjon s lehetetlen, hogy meg ne nyilatkozzék annak következtében az áldozatkészség is. Necsak hirdessük tehát a szeretetnek és áldozatkészségnek evangéliumát szószéken és magán beszélgetés közben, de cselekedjünk is a szellemi-erkölcsi téren, hol csekély anyagi áldozatokkal is nagy eredményeket lehet elérni, hogy híveink áldozataikért nyerjenek is valamit a hitben, az erkölcsben, az ismeretekben s még lehetőleg az anyagiakban is. A templomról felesleges is lett volna szólanom, ha Fraxinopolitánus e tekintetben is kemény vádakkal nem illette volna papjainkat. Hogy mi igaz a vádakból, mi nem, nem akarom vizsgálni; az vegye magára, a ki bűnösnek érzi magát. Egy azonban nélkülözhetetlen s ez az, hogy akár magunk irjuk beszédeinket, akár másokét mondjuk — (bár mindenki a magáét mondaná!) — olyanok legyenek azok, melyek nemcsak általános elveket hangoztatnak, hanem vonatkozással legyenek a gyülekezetnek tényleges viszonyaira is, hogy az evangéliumi elvek necsak üresen elhangzó szavak maradjanak, hanem meg is hozzák gyümöleseiket ott, a hol épen aratni szándékozunk. S az evangélium magasztos elveit necsak a prédikációban hirdessük, hanem vezessük híveinket azok eredeti forrásához: a bibliához is. Ne resteljük tanulmányozni hitünk szent könyvét s ne resteljük vasárnap délutánonként magyarázni annak egyes részeit. Nem lapos szárazsággal, mint néhol hallottam, fololvasva Wohlfart régen elévült magyarázatát, hanem felhasználva a világos és érdekes magyarázatnak modern segédeszközeit, hévvel, eszméltetőleg, lelkesítőleg, hogy gyülekezetünk megismerve annak mélységes gazdagságát, mint legdrágább kincsét becsülje és szeresse. A templomon kivül ott van az egyház veteményes kertje: az iskola. Ne engedjük, hogy e veteményes kert csak gyomot teremjen, hanem legyünk ott benne, ha nem is épen kertészek, de mindenesetre mint gondos gazdák. Pap és tanító két munkás, kiknek egymást segíteniük kell s ezért ne harag és gyűlölség legyen közöttük, hanem szeretetteljes egyetértés, hogy működésük célravezető lehessen. Nem mondom, hogy a pap a tanító minden dolgába bele szóljon, az nem is volna helyes, ele mindenesetre gondot kell fordítania arra, hogy az erkölcsi nevelés háttérben ne maradjon a szellemi nevelés mögött. A mi pedig a vallásos nevelést illeti, ez már véleményem szerint teljesen a lelkész feladata kellene hogy legyen. Távol legyen tőlem, hogy tanítóinkat erre képtelennek tartanám, ele én azt hiszem, hogy sokkal mélyebb s maradandóbb benyomást tennének a vallástani órák növendékeinkre, ha a hitnek s erkölcsnek tételeit, az egyháznak történetét annak ajakáról hallanák és tanulnák, ki szüleiknek is hirdeti s tanítja azokat. S itt a vallástanítás terén nyílik a lelkipásztornak az első kedvező alkalom arra, hogy a nemes magvakat, melyekből gazdag aratást remél, elhintegesse. Itt gyökereztetheti meg a fogékony gyermeki lelkekben az evangéliumi hit és erkölcs nemes fáját, itt támaszthat maradandó szeretetet evangéliumi egyházunk iránt, olvastatva, magyarázva annak alap okmányát a bibliát s tanítva hosszas és szenvedésteljes küzdelmét. Ha itt megvetheti a vallás-erkölcsi élet alapját, a hű gondozás mellett hatalmas erősséget építhet azon a későbbi időkre. De ha a rendes vallástanítást nem maga vezeti is a lelkész, a konfirmációt már semmi esetben sem bizhatja másra, vagy a legvégső esetben is csak a segédlelkész által végeztetheti. A konfirmáció, az egyház tagjai közé való ünnepélyes felvétetés a gyermeki életnek egy oly nagyfontosságú mozzanata, mit az öntudatos valláserkölcsi